Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényjavaslat a munkásbiztosítás reformjáról

84 Munkásügyi Szemle Ezek abban az esetben, hogy ha a munkásbiztosítási törvénynek a bérhatárra vonatkozó intézkedése egész szigorúan vitetnék keresztül, a biztosítási kötelezettségből kiesnének, ha csak a munkás és munkaadó közt valami megegyezés nem létesül az iránt, hogy a munkabérek kisebb összegben jelentetnek be és az azonfelüli összeg pótléknak számít. Természetes, hogy az az állapot, amely a munkásoknak azt a jogát, hogy a biztosítási intézménybe beletartozzanak, a munkaadó jóakaratától teszi függővé, ideálisnak nem mondható. (Igaz ! Úgy van !) Ennek következtében a 2.400 koronás bérhatárnak felemelése a mai viszonyok mellett okvetlenül célszerűnek látszik, és a magam részéről azt sem tartanám bajnak, hogy ha a törvény úgy mint Németországban, minden bérmunkásra kiterjesztetnék tekintet nélkül bérének magasságára, (Helyeslés.) ami természetesen nem jelentené azt, hogy a biztosítás útján nyert jogainak az ő növekvő bére arányában kellene növekedniök, mert hisz ennek maximumát meg lehetne állapítani. (Helyeslés.) A 2. §. második intézkedése arra hatalmazza fel a kormányt, hogy az önkéntes biztosítás feltételei tekintetében rendeleti úton intézkedéseket tegyen. Az önkéntes biztosítás a mi munkásbiztosítási törvényünknek egy nem egészen bevált intézkedése. Az önkéntes biztosítást igen kevés esetben és mindig csökkenő mértékben veszik igénybe. Mig 1910-ben 10.487 volt a biztosítottak száma, ez 1914-ben már csak 4.629-re rúgott. Újítás itt három irányban jöhet tekintetbe. » Itt is szükség van annak a bérhatárnak felemelésére, amely határig az önkéntes biztosítás meg van engedve és mely ma a munkásoknál 1.000 koronában, a magántisztviselőknél 2.400 koronában van megállapítva. Lehetővé kell továbbá tenni, ami különösen a magántisztviselőknél lehet nagyfontosságú, az önkéntes tovább biztosítást bizonyos határig. Végül szóbakerülhet az a lehetőség is, hogy az önkéntes biztosítás terén bizonyos szigorításokat léptessenek életbe, különösen azt, hogy az önkéntesen biztosított csak bizonyos idő múlva léphessen jogainak élvezetébe, nehogy a pénztárt megterheljék az olyan önkéntes biztosított tagok, akik csak akkor jelentkeznek tagokul, amikor már megbetegedtek. Igen fontosnak tartom a törvényjavaslatnak azon intézkedését, amely a kormányt a járulékok és díjak behajtásának módja és a beszolgáltatás biztosítása tekintetében rendelkezésekre hatalmazza fel. A t. ház előtt kétségtelenül ismeretes az a tény, hogy ez a pont volt az, mely legkiadósabb forrása volt azon pénzügyi bajoknak, melyekkel a munkásbiztosítási pénztáraknak megteremtésük óta küzdeniök kellett. A járulékhátralék 1915-ben 10,834.000 koronát tett ki, ami igen jelentékeny összeg, ha tekintetbe vesszük, hogy a pénztárak egyévi járulékbevétele 30 millió koronára rug. Most, amikor a pénztárak a jövőben bizonytalan terhek előtt állanak, kétszeres szükség van arra, hogy fizetőképességük biztosíttassék, ehhez pedig feltétlenül szükséges a behajtások szigorítása. Az eddigi hátralékoknak kettős oka van és ezért elhárítására kettős intézkedés is kívánatos. A behajtások ki nem elégítő eredményének egyik oka az, hogy a közigazgatási hatóságok által végzett végrehajtásokra a pénztárnak semmi ingerenciája nincs. A község fegyelmi hatósága alá tartozó végrehajtó közeg jó- vagy rosszindulatától, buzgalmától vagy lelkiismeretlenségétől, erélyességétől vagy hanyagságától függ, hogy ezen hátralékok milyen mértékben folynak be. Ha azt kívánjuk, hogy ezek a tartozások erélyesebben hajtassanak be, külön végrehajtóközegekről kell gondoskodni, amire különben egyes községek és pénztárak között kötött szabad egyezségek alapján a múltban is van példa. A másik baj e tekintetben az volt, hogy a hátralékok mindig csak tartozásként lkezeltettek, holott ezek sokkal szigorúbb elbírálás alá esnek. Ismeretes dolog, hogy a munkaadó a járulékok 50%-át levonja a munkás fizetéséből, ha tehát a járulékokat nem fizeti be, az nem pusztán adósság a pénztárral szemben, hanem jogtalan visszatartása olyan összegeknek, melyeket a munkás már befizetett. Ezt egalább is súlyos kihágásnak kellene minősíteni és pénz- és fogházbüntetéssel kellene sújtani. (Helyeslés.)