Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)
1917 / 3-4. szám - A képviselőház a munkásbiztosításról
66 Munkásügyi Szemle nek megoldása igen megbízható adatgyűjtést és számításokat feltételez. Mindezek még hiányoznak. A kérdésnek azonkívül a háborúval kapcsolatos sok oly vonatkozása van, amelyeket még nem ismerhetünk. A munkásbiztosítás tárgyalásánál nálunk mindig a német adatokat szokták citálni. A hatalmas német munkásbiztosítás szédítő magas számait állítják szembe a mi szegényes viszonyainkkal Nem hivatkoznak Angliára, Franciaországra, Svájcra, az északi államokra, sőt közvetlen szomszédunkra Ausztriára sem. így vált nálunk is szálló igévé, hogy a miként a német hegemóniát a német néptanítók vívták ki, »a világháborút a német munkásbiztosítás nyeri meg«. Bármily elismeréssel és tisztelettel tartozunk is a német asszociáló képesség, takarékosság, becsületesség, alaposság és törhetetlen szívósság által harminc esztendő alatt e téren is elért minden bámulatraméltó sikerek iránt, ezt a tetszetős jelszót önteltségből fakadó túlzásnak kell minősítenünk. A németek harci kiválósága és gazdasági helytállása egész állami és társadalmi életük együttességének következménye, katonai képességeik ősi germán átöröklött és Nagy Frigyes kemény iskolájában megedzett sajátosságok, épp úgy mint nálunk is hasonló történelmi örökség a magyar katonai virtus, amely a világháborúnak épp oly meglepetése, amilyen a másik oldalról főleg a francia nemzet katonai képességeinek oly lángoló tüzű feltámadása, aminőt Verdun oroszláni védőinél bámulunk, noha az oly sok társadalmi betegségtől sorvasztott »dekadens« Franciaországban szintén jelentéktelen a munkásbiztosítás. De azokból a sokat hangoztatott sok száz milliós végösszegekből sem lehet a munkásbiztosítás értékét megítélni. Az a körülmény, hogy a biztosítás szolgáltatásai 117 milliárdot már 1914-ben meghaladták és hogy a betegsegélyzésre, baleset- és rokkantjáradékra naponta 2 és fél milliónál többet fizet ki, csupán ezen intézmények számszerű kiterjedtségét jelzik, de önmagukban még nem adják meg annak értékét. Csakis a higienstatisztika, a csecsemőhalandóság csökkenése, a ragályos betegségek korlátozása, az emberi élettartam meghosszabbítása, ezek az általános állami közegészségügyi nagyvonalú emelkedési tényezők adják bizonyítékát a munkásbiztosítási intézmény üdvösségének. Mert az, hogy ennyi vagy annyi millió ember tartozik a munkásbiztosítás kötelékébe, csupán azt bizonyítja, hogy a munkásbiztosítási intézmény az állami kényszer által mennyi tagot gyűjtött, akiknél a saját egyéni vagy családi ellátás helyébe a kollektív gyógyászati és betegség elleni biztosítás lépett. Amikor tehát azt mondják, hogy a német biztosítási intézmény évi budgetje 1.000 millió márka, akkor ebből először levonandó annak az önellátásnak az értéke, amit az intézményhez tartozó egyedek azelőtt saját maguk fedeztek és csak azok a társadalmi rétegek számíthatók nyeréségnek, akik önellátásra intelligencia és anyagi erő hiányában nem lévén képesek, betegségek miatti korai elpusztulásuk által a nemzeti közvagyon károsodását okozták. Ma már egészen kétségen kivül áll, hogy a munkásbiztosítás a közegészségügyi haladás mélyítésére, mind szélesebb néprétegekre való kiterjesztésére kiválóan alkalmas. De talán sokkal érdemesebb és társadalompolitikailag hasznosabb dolog, ha a társadalmi fejlődés útja olykép irányítható, hogy minél nagyobb társadalmi rétegek legyenek a munkásbiztosítás tömeggyógyászata helyett az önellátásra — mint Svájcban — szellemileg és anyagilag képesek. Azt kell tehát megállapítani, hogy mennyivel javultak a közegészségügyi viszonyok a munkásbiztosítás országos szervezése által, mennyivel több beteget birunk ma gyógyításhoz juttatni, mennyivel csökkent a betegedési napok arányszáma, mennyi új kórház, szanatórium, stb. épült, mint előbb. Ám még ez sem irható teljes mértékben a munkásbiztosítás javára, mert hiszen a kultúra fejlődésével az egészség ápolásának fontossága előtt mint több és több ember szeme nyílik meg, már pedig egész-