Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 3. szám - Iparfelügyelőink tevékenysége az 1913. évben

56 Munkásügyi Szemle ban egyelőre meg nem valósult. Ma már a véglegesített tisztviselőket vizsgára alig lehet kényszeríteni. Bár el kell ismerni, hogy a magasabb fizetési osztályokba lépni kívánókat vizsga elé bocsátani a szolgálatra nézve igen hasznos volna. Az iparfelügyelői kar előképzettség szempontjából most elég szerencsés összeállítású. Az ezentúl belépni kívánóktól természetesen a műegyetem új közgazdasági szakának elvégzése is megkívánandó volna. Az iskola padjáról közvetlenül — tapasztalataimon alapuló véleményem szerint — senkit sem kellene az iparfelügyelői karba bocsátani. Legalább három évi gyakorlati működést kellene megkövetelni. Ebből másfél év gépszerkesztési irodában vagy vegyészeti laboratóriumban, másfél év pedig az üzemvezetésben volna eltöltendő, hogy a pályázó műszaki ismereteinek gyakorlati alkalmazási módját és a munkásokkal szokásos bánásmódot ismerje. Természetesen elfogadható volna olyan három évi gyakorlat is, amelyet a pályázó valamely kisebb gyárban szerzett, ahol az üzemvezetés a szerkesztői irodától vagy laboratóriumtól nincs elválasztva. A legkisebb rangfokozat, ahova a segédfelügyelő kinevezhető a IX. fizetési osztály legyen. Ennél kisebb rangú tisztviselő ily fontos önálló munkakörrel meg nem bízható. Iparfelügyelőnőkre, akikkel külföldön igen szép eredményeket értek el, nálunk is szükség volna, azonban véleményem szerint csak az orvosi oklevéllel rendelkezők jöhetnének számításba. A munkásiparfelügyelők, akiket a munkások annyira óhajtanak, külföldön csak alárendeltebb munkakörben tudtak érvényesülni. Az a sokat hangoztatott »bizalmi« kérdés is meglehetősen kétes értékű. Hivatkozom e tekintetben Delbrück német kereskedelmi és iparügyi miniszter következő kijelentésére: »Tulajdonképen mi is legyen a dolguk a munkásképviselőknek az iparfelügyelet gyakorlása körül ? Rendőrtisztviselők legyenek? Akkor megszűnnek a munkások bizalmi emberei lenni és én aggódom, hogy éppen ezek ellen, a munkássorból előlépett rendőrtisztviselők ellen csakhamar hallani fogjuk a munkások ugyanazon panaszait, amelyeket a bányákban hallunk éppen a munkássorból előlépett bányahivatalnokokkal szemben.« »Ha azonban ne legyenek rendőrtisztviselők, hanem csak segédkezzenek az iparfelügyelőnek a rendellenességek felderítésében, akkor egyedül a munkások bizalmi emberei lesznek és e minőségben figyelmeztetni fogják ugyan az iparfelügyelőket bizonyos dolgokra, amelyek az üzemtulajdonos mulasztása folytán az üzemet és a munkások egészségét veszélyeztetik, azonban óvakodni fognak attól, hogy saját társaik mulasztását és rendellenességeit az iparfelügyelők tudomására hozzák.«1) Amíg a szociális ügyek iránt oly nagy érzékkel megáldott Németországban ez a felfogás jut többségre, addig nálunk igazán hiábavaló, de káros is volna az ellenkezőt erőltetni. Még talán fölösleges is. A kerületi munkásbiztosító pénztárak tisztviselői karában a munkásosztály tagjai arányos számban ott vannak, a munkaadók bejelentési kötelezettségeit a helyszínén az üzemben ellenőrzik, a balesetvizsgálatokon részt vesznek, tehát bőven jut alkalmuk munkásvédelmi szempontokból körültekinteni, tapasztalataikról pénztáraik útján az iparfelügyelőt is értesíteni. Ahol ezt eddig nem tették, ott csak a hiányos előismeretek állhattak útban. A szakirodalom megfelelő áttanulmányozásával azonban ezt pótolni lehet és kellene is. Az iparfelügyelői kar nálunk az 1913. évi jelentés szerint négy tisztviselő kivételével (egy-egy orvos, mérnök, vegyészmérnök és építész kivételével) csupa gépészmérnökökből állott. Az iparfelügyeletnek a kép*) Lásd bővebben: Dr. Stephan Poerschke: Die Entwicklung der Gewerbeaufsicht in Deutschland. 1913. G. Fischer, Jena, 211. lap.