Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 5. szám - A nem vagyoni kártérítés szabályozásáról

Munkásügyi Szemle 119 különös figyelemmel arra, hogy úttörő szabályról van szó, hol a megszorító értelmezésre való hajlandósággal számolnunk kell, a következő módosított szöveg törvénybe iktatását tartanám helyesnek: »Amennyiben az eset körülményeire való tekintettel a méltányosság megkívánja, az, aki szándékosan, vagy súlyos gondatlanságból tiltott cselekményt, vagy ekként kötelességsértést követ el, a sértettnek az elszenvedett sérelemért vagyoni kár hiányában is megfelelő pénzbeli elégtétellel tartozik.* A nem vagyoni sérelemért adandó elégtételhez való igény elismerésével a jog sarkalatos elveiben áll be változás. A primitív fejlődési fokokon az állami büntető, igazságszolgáltatás és a közhatalmi büntetések helyét általában a sértett által való üldözés és a magánbüntetések rendszere foglalta el. A régi római jogi poenalis jellegű akciókban, a germán jogi »Busse«ban, a sértettnek jutó összegben a vagyoni kártérítés, esetleg nem vagyoni sérelmekért járó elégtétel és az ezeken túlmenő büntetés összefolyott. A későbbi fejlődés folyamán különvált a büntetés, amely most már poena publica — és a kártérítés. A sértettnek jutott elégtételhez való jog azonban szorosan vagyoni kártérítéssé zsugorodott össze, minden más »nemvagyoni« jellegű sérelem esetén a sértett kárpótlás nélkül maradt. Reá nézve — hacsak a megbüntetés felett érzett megnyugvás érzetétől eltekintünk — az elszenvedett, sokszor legsúlyosabb sérelem is kiegyenlítés nélkül maradt. A 885. §. a jog egész területére kiható szabályával mindennemű jogsértés esetén az összesség érdekét szolgáló poena publica esetleges alkalmazása mellett a sértettnek is elégtételt kíván biztosítani. Feltolul azonban az az ellenvetés, hogy az elszenvedett testi vagy egyéb fájdalom, másrészt az elégtétel gyanánt fizetendő pénzösszeg teljesen heterogén elemek; a pénzösszeg fizetésével a fájdalom elszenvedését meg nem történtté tenni, a megzavart egyensúlyt ily módon helyreállítani nem lehet. Szemben áll azonban ezzel az ellenvetéssel az a megfontolás, hogy egy pénzösszeg minden egyénre nézve az ezen megvásárolható előnyöknek, az ezzel szerezhető örömöknek, — viszont minden elszenvedett sérelem (vagyoni és nem vagyoni egyaránt) a fájdalomnak bizonyos mennyiségét jelenti. Öröm és fájdalom az a végső elem, az a közös nevező, amelyre mindennemű jogsérelmet és a pénzbeli kártérítést konvertálni lehet, ami által ezek a teljesen heterogénnek látszó elemek elvileg összemérhetőkké válnak. Az elvi formula az volna, hogy a sértettnek oly összegű elégtétel fizetendő, hogy az ezen pénzösszegen szerezhető javak vagy előnyök, az ezekkel szerzett örömök a jogsértéssel okozott fájdalommal felérjenek. Kétségtelen, hogy az elv alkalmazásánál hiányzik minden objektív mérték, hogy az elégtétel kimérése a bíró egyéni értékelésétől függ. Azonban ez az értékelés sem korlátlanul önkényes. Mindannyian érezzük pl., hogy egy oly pénzösszeg, amely egy napi ellátást biztosít és a szülőnek gyermeke megölése fölött érzett fájdalma, avagy oly összeg, amely az egész életnek bőségben való leélését teszi lehetővé és egy félóráig tartó mérsékelt testi fájdalom nem aequivalensek. A nem-vagyoni sérelem megtérítésénél az esetek három főbb csoportját különböztethetjük meg. Elsősorban lehetővé válik, hogy a büntető jogszabályokba ütköző cselekmények esetén az állami büntetés kiszabása mellett a sértett az elszenvedett testi vagy lelki fájdalomért pénzbeli elégtételt kapjon. Ide tar-