Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 5. szám - Szociálpolitikai egyezmény Ausztriával

114 Munkásügyi Szemle sítsuk magyar munkásokkal dolgozó hazai iparosainknak azokkal a versenytársaikkal szemben, akik külföldi munkásokkal dolgoztatnak itt. Mert amennyiben ezek után nem viselendők azok a szociálpolitikai terhek (betegség- és balesetbiztosítási járulékok, stb.), amelyeket a magyar honos munkások után viselni kell, előnyösebbnek mutatkozhatik külföldi munkásokkal dolgoztatni, ami mindenképen mellőzendő lenne. Erre ezidőszerint módot is nyújt az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztosításáról szóló 1907. évi XIX. t.-c.-nek az 5. §-a, amely kimondja, hogy a belföldi üzemekben alkalmazott külföldi honosok a balesetbiztosítás tekintetében csak akkor esnek egyenlő elbánás alá a magyar honosokkal, ha az illető állam a területén alkalmazott magyar honosokkal szemben hasonló eljárást követ. Ebből a viszonosságot megállapító rendelkezésből az következik, hogy a nem viszonos elbánást követő államok munkásai után a belföldi üzemek tulajdonosai nem tartoznak balesetbiztosítási járulékot fizetni. Ha ezt aztán nem teszik meg, akkor az üzemeikben alkalmazott külföldi munkásokat ért balesetekért nem a biztosító pénztár fizet kártérítést, hanem a munkaadó rendes polgári bíróság előtt perelhető kártérítés iránt. Ennek éppen az elkerülése volt azonban a kötelező balesetbiztosítás meghonosításának egyik célja, a másik cél, amelyet ez a rendelkezés szintén meghiúsítani alkalmas, az volt, hogy a baleseti kockázatok biztosítási terhe minél szélesebb körökre osztassék szét. Végül — mint már jeleztük — az is szól e kérdésnek szerződéses rendezése mellett, nehogy így érdemesebb legyen külföldi munkásokat alkalmazni belföldiek helyett. Hogy ezen az inkonveniencián segíteni kell, az bizonyos. A kereskedelemügyi miniszter ugyan kiterjesztette a balesetbiztosítási kötelezettségei rendeletileg a szerb, román, montenegrói, török és bulgár alattvalókra is és a viszonosság alapján rendezettnek volt tekinthető ez az ügy amaz állambeli munkások dolgában is, amely államokban a balesetbiztosítás törvényesen rendezve van. Miután azonban a törvény nem írja körül, hogy mely esetben ismerendő el fenforgónak a viszonosság, ennélfogva, különösen eleinte, teljes jogbizonytalanság kapott e téren lábra még Magyarországon alkalmazott osztrák honosságú munkásokkal szemben is. Eleinte t. i. a magy. kir. állami munkásbiztosítási hivatal, mint felügyeleti hatóság, az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztárral szemben azt az álláspontot tette magáévá, hogy külföldi munkásnak csak az esetben adható kártérítés, ha a viszonosság hazánk s az illető külföldi állam közt egyezményileg szabályoztatott. Később ugyan e Hivatal egyik bírói tanácsa 1910-ben*) azt az elvi határozatot hozta, hogy »azok az osztrák honosok, kiket a magyar korona országai területén az 1907. évi XIX. t.-c. 3. §-a értelmében balesetbiztosításra kötelezett üzemben üzemi baleset ért, az 1907: XIX. t.-c. 5. §-a alapján az ugyanezen t.-c. által magyar honosoknak nyújtott baleseti kártalanításra igényjogosultaké Azóta — tudtunkkal — ezt az igényjogosultságot a viszonosság tényleges fenforgására való tekintettel mindig elismerték s már nem helyezkednek a magyar pénztárak a külön egyezmény szükségességének az álláspontjára. Annak ellenére, hogy a viszonosság ténye most már úgy Ausztria, mint Magyarország részéről gyakorlatilag elismerésre talált s e szemponr') L. dr. Andor Endre miniszteri osztálytanácsos-bíró cikkét: »Munkásbalesetbiztosítási viszonosság Magyarország és Ausztria között.« Közgazdasági Értesítő 1911. évfolyam, I. szám.