Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1915 / 3-4. szám - A munkásvédelem és az iparfelügyelet befolyása a nép- és a haderő fejlesztésére
Munkásügyi Szemle elől téveszteni, hogy a megkövetelt védelmi rendszabályok ne álljanak helyes arányban az esetleges hiányokkal és hibákkal, nehogy a javító intézkedés az okszerű közgazdaság szempontjából kártékonyabban hasson, mint maga a betegség. Ez kényes feladat, amely csak sokoldalúan képzett szakember, nem pedig alantas rendőri tisztviseló'kkel végezhető. Az iparfelügyelő-tisztviselők kötelesek volnának szolgálati utasításukhoz képest úgy a munkaadók, mint a munkások érdekeinek megóvása céljából egyforma készséggel rendelkezésre állni. Ma egész nyugodtan mondhatjuk, hogy tényleg megszerezték mindkét fél részéről a bizalomnak azt a fokát, amelyre állásuknak feltétlen szüksége van. Ha most azt kérdezzük, hogy a népnek milyen hasznot hozott a törvényes munkásvédelem, úgy azokra "a viszonyokra kell gondolnunk, amelyek a célirányos állami beavatkozás nélkül bekövetkeztek volna, jeleztük már, hogy a mult század első felében a fejlődés milyen megfontolandó és fenyegető irányzatot kezdett venni, bár annak idején a népességnek sokkal kisebb része foglalkozott ipari munkával. Mennyivel károsabb lett volna a munkaerővel való rablógazdaság űzése, a nép egészségének megrontása akkor, amidőn a technika nagyszerű haladásával nemzetgazdaságunk egyre jobban iparivá vált. Természetes ugyan, hogy egyes iparvállalkozók emberi érzésüknek és anyagi helyzetüknek megfelelőleg tán amúgy is sokat tettek volna munkásaik helyzetének javítására; számosan azonban tartózkodtak volna ettől, a szűkkeblűek és rosszindulatúak példájától ösztönözve. A törvény szigorának erejével, valamint nagylelkűek példájával sikerült az iparfelügyelői karnak a nyereségvágy és rövidlátóság fattyúhajtásait kiirtani, illetve jórészt csökkenteni s a munkásokat oly helyzetbe juttatni, amely részükre a jelenlegi technikai és gazdasági viszonyok által létrehozott iparfejlődéshez képest lehetségesnek és szükségesnek mutatkozott. A munkást a kapitalizmus és a technika által érhető károsodások elleni praeventiv védelmi eszközökhöz járul még példás szociális biztosításunk, amely által azok is megmentetnek a nyomortól, akik a védelmi intézkedések dacára betegségbe esnek, balesetet szenvednek vagy rokkantakká válnak, hogy ezáltal a munkásokat, amint azt Bismarck az 1882-iki országgyűlésen mondta: »Védjük és támogassuk, nehogy őket gyenge erejükkel az élet küzdelmében leteperjék és szétgázolják.« Mens sana in corpore sano! E tételnek a keresztülvitele a kormányzat gondoskodásának mindig tárgyát kell, hogy képezze. És első sorban a munkások széles rétegének ilyen segélyéről kell gondoskodni, mint akiknél az önsegély iráníi ösztön és értelem természetszerűen a legkevésbé lehet kifejlődve. Mi volt a munkások köszönete mindezért a gondoskodásért, melyből az állam — különösen mostani császárunk uralkodása óta — őket részesiti ? — így kiáltottak fel elég gyakran feddőleg és kétkedőleg az utolsó évtizedekben. Akik köszönetet vártak azért, ami a vállalkozónak a törvény erejénél fogva kötelessége volt és amire a munkásnak a nemzetgazdaság fejlődése folytán igénye volt, azok nem voltak jó politikusok és emberismerők. Ma azonban helyénvaló a kérdés: hogy viselkedett volna munkásságunk a mozgósítás idején, ha az állam a gazdaságilag gyengéről nem gondoskodik ily módon, holott ez módjában állott volna, ha a munkás csak belátásnélküli kizsákmányolást tapasztalt volna és ha ezek következtében a munkásság testileg és szellemileg elfajult tömege csak a lelketlen bánásmód és az uralkodó osztály elleni haragtól eltelve nem látta volna, hogy az állam részükre is biztosította a kultúrjavak jórészét ? Válaszunk erre egy pillantás az emlékezetes augusztus 4-iki országgyűlésre, eddigi hadi eredményeinkre- Amit a legfelsőbb hadúr és a haza most tőlük követel, azt most ők is bírják, ők is akarják. 74