Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 2. szám - A munkásbiztosítás Magyarországon

34 Munkásügyi Szemle Az 1891. év előtt egyáltalán gyengén állott Magyarországon a betegség esetére való biztosítás ügye. Balesetbiztosításról pedig szó sem volt. Rendszeres és csak valamelyest is megbízható statisztikánk nincs ebből az időből, de az 1885. évi ipari statisztikai felvétel szolgáltat az akkori állapotok megítélésére némileg alkalmas anyagot. Eszerint az 1885. évben Magyarországon 362.362 kézműves és ipari munkás volt. Az akkor fennállott gyárvállalatok közül 208-nak 21.049 munkás számára volt betegsegélyző pénztára, 43 gyár ingyenes orvosi gyógykezelést nyújtott 954 munkásnak, míg 173 gyár 15.570 munkását magánbetegsegélyző egyesületeknél biztosította. Az ily egyesületek száma aránylag nagy volt, de tekintélyes taglétszáma csak a Dudapesti Általános Munkásbetegsegélyző Pénztárnak volt. Ez a pénztár alkotása volt az akkor még zsenge szakszervezeti mozgalomnak, amelyből a most hatalmas szociáldemokrata szervezetek keletkeztek. A magánbetegsegélyző pénztáraknál 1885-ben összesen 147.397 munkás volt biztosítva. így állt a munkásbiztosítás ügye, — a munkásoknak mintegy harmadáról volt csak betegség esetén valami gondoskodás — amikor 1891-ben végre a törvényes szabályozás megtörtént német mintára. A törvény a kényszer biztosítást rendelte el, de csak betegség esetére szorítkozott. Kötelező betegsegélyző pénztárak alakultak, az úgynevezett kerületi pénztárak — amelyeknek körzetét kormányrendelettel határozták meg — és ezek mellett alakulhattak ipartestületi pénztárak, kizárólag a tagjaiknál alkalmazottak számára, gyári pénztárak saját munkásaik részére, építőüzemi pénztárak ideiglenes építőüzemek részére, magánegyesületi pénztárak és végül bányatársládák. A biztosítás köre csak az évi 2400 K, illetve napi 8 K-t meg nem haladó keresetű ipari és kereskedelmi alkalmazottakra terjedt ki. A munkásbiztosítás terhét kétharmadrészben a munkások, egyharmadrészben a munkaadók viselték. A fizetendő járulék a munkabér 5o/o-át meg nem haladhatta. A járulék befizetéséért a munkaadó volt felelős. A pénztári szolgáltatások maximális időtartama 20 hét volt. Nagy haladást jelentett ez a törvény a magyar szociálpolitikában: több mint fél millió munkást érintett. Ezzel a törvénynyel Magyarország belépett ama modern és szociálisan gondolkodó kultúrállamok sorába, amelyek a munkásbiztosítás intézményes megalkotását elemi kötelességüknek ismerték fel. Mint minden új intézménynek, amely a népesség szélesebb rétegeit öleli fel, a magyar munkásbiztosításnak is meg kellett küzdenie a kezdet nehézségeivel. A munkások és munkaadók nehezen szoktak hozzá az új rendhez és nehezen alkalmazkodtak hozzá. Ezért nem lehet következtetéseket levonni az első évek statisztikai anyagából. Ezt az anyagot figyelmen kívül is hagyom és a törvény hatását csak az 1898- évtől fogva fogom röviden ismertetni, amikortól már teljesen megbízható anyag áll rendelkezésünkre. A biztosítottak száma ebben az évben — a társládákat nem számítva — már 616.937 volt, kik közül 273-215 a kerületi pénztárakhoz, 178-280 a gyári- és építőüzemi pénztárakhoz, 91.899 magánegyesületekhez és 73.543 ipartestületi pénztárakhoz tartozott. A kerületi pénztárak mellett tehát a gyári pénztárak domináltak a betegség esetére való biztosítás terén. Az összes segélypénztárak bevétele volt — bele nem számítva a teljesen különállóan vezetett bányatársládákat — 9,791.695 K, amelyből 6.906.062 K segélyt fizettek ki, 1,056.218 K volt az igazgatási költség és 816.743 K volt a különböző egyéb kiadás. A pénztárak 213.439 esetben szolgáltattak táppénzt 2,843.834 napon keresztül és átlag minden munkaképtelenségi esetre 32 K 33 fillér esett.