Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 5. szám - A háború szociálpolitikája

íWunkásügyi Szemle 125 kásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztárból való kilépése után még három hétig, ha pedig két év leforgása alatt legalább tizenkét hónapig volt biztosítva, hat hétig élvezi. E biztosítási időtartamok megállapításánál az e törvény életbelépte előtti biztosítási időtartamok is beszámítandók.< (1907. évi XIX. t.-c. 61. §.) E törvényes rendelkezés szerint a munkából való kilépésnek a keresethiány miatt kell történnie, hogy a segélyezési igényjogosultság fenforogjon. A német joggyakorlat, amelyben ez a kérdés felmerült, a felvetett kérdésre nézve nem jutott egyöntetű megállapodásra. Míg az egyik oldalon megállapíthatónak vélték, hogy a hadbavonultakra nézve a passzív tagság előfeltétele a »keresethiány miatti kilépés« fenforog, a másik oldalon az volt a felfogás, hogy a munkás nem a keresetnélküliség miatt lép ki a munkából, hanem azért, mert állampolgári kötelességeit keli teljesítenie, a keresethiány, illetve keresetnélkűliség csak mellékes velejárója ennek az állapotnak, a lényeges az, hogy törvényen alapuló kényszer emeli ki a munkást foglalkozásából. Már pedig a passzív tagság azt a célt szolgálja, hogy azok a munkások, akiknek munkájában kilépés előtt — mint ezt a tapasztalat mutatja — nagyon gyakran bizonyos megszakítás mutatkozik, ne legyenek támogatás nélkül. A katonasághoz való bevonulás esetén azonban az illető munkás ki van emelve a dolgozó és kereső osztály sorából, de különben is a támogatás szüksége nem forog fenn, mert hiszen a megsebesült és megbetegedett úgyis kap a katonai hatóságtól ellátást és gyógykezelést. Az az ellenérv is felmerült, hogy a hadbavonult nem tekinthető keresetnélkülinek, mert hiszen zsoldot kap, de ezzel szemben úgyszólván egyöntetűen érvényesült az a felfogás, hogy a zsold munkaellenértéknek nem^ tekintendő és így e szempontból megállapítható a munkás keresetnélkülisége. Ámde a német törvény, a magyar törvényhez hasonlóan, nemcsak a keresetnélküliséget kívánja, hanem azt is, hogy a munkából való kilépés a keresetnélküliséggel okozati összefüggésben legyen, ez pedig a hadbavonultak esetében nem forog fenn. A német gyakorlat az önként továbbfizetés lehetőségét megadja, és a német pénztárnál tényleg nagyszámú önként továbbfizetés történt. Különösen a családtagok, egyes jótékonysági intézmények és a községek részéről is. Az önként továbbfizetőkkel szemben a német szigorúbb felfogás is, minthogy itt ellenérték nyújtatik a tag részéről, a harctéren szerzett sebesülés vagy betegségből eredő segélyezés jogosságát elismeri, bár, mint ezt később kifejtendő lesz, az elvi megállapításon nem változtat az a körülmény, hogy a tag önkéntesen tovább fizeti-e a járulékot, mert hiszen a továbbfizetett járulékkal szemben a tag családtagjai segélyezésében ott, hol a kivételes törvény általános intézkedésével szemben a pénztárak a minimális segélyeken felüli segélyezést nyújtanak, a tag megtalálhatja az ellenértéket. Az Országos Pénztár egvik határozatában kifejezésre jutó az az álláspont, hogy a tagság szünetel a bevonulás tartamára, nem állhat meg, mert hiszen a tagság ilyen értelmű szünetelését az 1907. évi XIX. t.-c. nem ismeri, még kevésbbé állhat meg az a megkülönböztetés, amelyet az Országos Pénztár áll spontja a harctéren szerzett sérülés és megbetegedés között tesz, mert hiszen a sebesülés és a harctéren szerzett megbetegedés lényegileg azonos elbírálás alá kell, hogy tartozzék. Éppen úgy nem áll meg a Budapesti Munkásbiztosítási Választott Bíróságnak egyik ítéletében kifejezésre jutó az a felfogása, hogy az 1907. évi XIX. t.-c.-nek a fegyvergyakorlatra vonatkozó rendelkezései bármiféle időleges tartamú hadiszolgálatra vonatkoznak. Nem áll meg az Országos Pénztárnak a törvény 61. §-ára épített az a felfogása, hogy e rendelkezések vonatkoznak a háborúra is, mert hiszen a törvénynek rendelkezése kifejezetten fegyvergyakorlatról szól, csak nagyon erőszakolt belemagyarázással lehetne ilyen értelmet a törvénynek tulajdonítani. A fegyvergyakorlat a munkaviszonynak különben korlátozott és meghatározott időtartamú megszakítását jelenti és ezen megszakítást nem kívánja a törvény a munkásra nézve súlyosabb konzekvenciának alapjává tenni, annál is inkább, mert hiszen az ezen törvényes rendelkezésből a pénztárra háruló terhek aránylag csekélyek. Az osztrák pénztárak túlnyomó többségének álláspontja a fentebb idézett német gyakorlattal szemben az, hogy a pénztárak a háborúban szerzett sebesülésekből és megbetegedésekből eredőleg segélyt nem nyújtanak, sem a passzív tagság, sem az önként továbbfizetés esetén. Az álláspont indokolása, hogy a szociális törvényhozás nem számolt a háború által okozott financiális terhekkel, nem volt a törvényhozás részéről intencionálva a háborúban szerzett sérülések és megbetegedések segélyezése. A törvénynek ilyen értelem nem tulajdonítható. A szociális biztosítás alapelveinek az osztrák álláspont felel meg A szociá-