Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 5. szám - A háború szociálpolitikája

Munkásügyi Szemle 99 és a társadalomra hárul vissza. Nem közvetlen anyagi segítség nyújtása itt a leghathatósabb eszköz, bár ez is lényeges; egész sorozata van a más eszközöknek, amelyeket erészben a bölcs előrelátás megkövetel. A nagy városokban a lakásügy vonja magára erészben első sorban a figyelmet. Azok a szigorú rendszabályok, amelyek az alsó néposztályokat rendszerint nem védik meg kellően a szegénységgel üzérkedőkkel szemben. Akiknek szíve rendszerint elkérgesedett és mesterségesen érzéketlenné vált minden emberséges érzés iránt és akik a szegénység nyomorát a maguk anyagi megerősödése forrásának tekintik. A vidéken kisebb jelentősége van a lakásügy ezen részének, ha egyáltalán van. Legfeljebb nagyobb városainkban, amelyekben a bajok még sem oly nagyok, és jelentékenyebb ipari gócpontokon, ilyen pedig — sajnos — nálunk vajmi kevés van. A helyi hatóságoknak bőséges terük van. Normális viszonyok között ez a tevékenység — sajnos — leginkább a kényszer-kilakoltatásban érvényesül ; a háborúban az ellenkező irányban, a hadbavonultak családjai részére biztosított kivételes kedvezményekben kellett kifejezésre jutnia. Ahol erészben az országban természetszerűleg legnagyobbak a bajok, legkevesebb ok lehet a panaszra, Budapesten a helyi hatóság a legmesszebbmenő intézkedéseket tette az ezirányú védelemre szorultak érdekében. Segítségére jött e téren az államhatalom is, amely a háború tartamára szóló kivételes hatalmával a moratóriumról szóló rendeleteiben teremtette meg az ez irányú intézkedések alapját. A hadbavonultak családjainak lakbérfizetése felfüggesztetett, más arra szorultak lakbérfizetési kedvezményben részesültek, kilakoltatásoknak a korábbi értelemben nincs helye és hasonló kedvezmények nyújttattak, amelyek szociális szempontból igen figyelemre méltók. E tekintetben tehát megtörtént minden, ami lehető volt, ezen a határon túlmenni nem lett volna indokolt. Mert elvégre a vagyont sem lehet jogos védelem nélkül hagyni, csak azért, mert házakba van fektetve, illetőleg jogos érdekeit nem szabad mellőzni. De meg azért sem, mert még a háború sem szolgálhat alapul jogtalan követelések istápolására, a háborúnak is kell ethikával bírnia. Ez az ethika pedig azt követeli, hogy minden intézkedésben be kell tartani azt a határt, amely a normális viszonyok beálltával az élet rendes kerékvágásaiba való visszazökkenést nem nehezíti. Mihelyt azon határon túlmentünk, kevesebbet használtunk pillanatnyilag, mint amennyit ártottunk maradandólag. így is felmerül a háztulajdonosok esetleges kártalanításának kérdése, mert elvégre nem méltánytalan az a kívánság, hogy a hadbavonultaknak nyújtott ennek a messzemenő kedvezménynek összes anyagi terheivel nem lehet egyeseket megróni csak azért, mert az illetők véletlenül háztulajdonosok. A segélyre szorult lakosság rendszeres élelmezése a másik fontos feladat, amely a háborúban a helyi hatóságokra hárul. Nem a közélelmezést értem ez alatt, amely egész külön nagy szociálpolitikai feladat, hanem a lakosság szegényebb rétegeiről való jótékony gondoskodást. Ezt ugyan nem lehet szigorúan vett hatósági feladatnak minősíteni, inkább emberbaráti teendő ez, amelynél a hatóság a helyi társadalom közreműködését veszi rendszerint igénybe. Sőt, legtöbb esetben maga a társadalom egész önállóan oldja ezt meg és csak ott marad ez a hatóságra, ahol a társadalom nem végzi el. E téren, valamint általában a szegényebb néposztály jóléti gondozása terén nagy feladatok hárulnak a társadalomra- Még békés időkben is, mennél inkább háborúban. A népkonyhák, gyermekgondozók (napközi otthonok) gyermek-felruházás, az anya- és csecsemővédelem, a szegény lakosságnak téli fűtőanyaggal való ellátása, mind a társadalom áldozatkészségére utalvák. A vagyonosabb osztály saját jól felfogott érdeke, hogy ezt az igazán nemes szociális feladatot lehetőleg jól teljesítse. Ha nem vinné reá szive, reá kell hogy vigye saját önző érdeke. Mert a tömegnyomornál nagyobb ellensége nincs éppen a vagyonosabb osztálynak. Az