Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 8. szám - Az 1912: VIII. t.-c. hatása a gazdasági munkásbiztosításra

302 Munkásügyi Szemle A baleseti segélyezés azon módosítása, amely a napisegély (táppénz) nyújtását 60 nap helyett 10 hétre hosszabbította meg, lényeges különbségeket nem eredményezett, mert eltekintve azoktól, akik a fentiek szerint különben is rokkantsági járadékra váltak jogosultakká, a 60 napon túl következő 10 nap alatt táppénzben csak igen kevesen részesültek. Ellehet mondani, hogy az átlag vagy felépül 60 napon belül, vagy 10 héten túl is rokkanttá válik. Áttérve az önkéntes aggkori-biztosítás terjedése körül elért eredményekre, mindenekelőtt előre kell bocsátanunk, hogy a régi önkéntes biztosítások által kilátásba helyezett segélyek közül egyedül a halál esetére biztosított segély volt olyan pozitív dolog, amire mindig feltétlenül lehet számítani. Ez az egy volt tehát, amelyet a földmíves már eredetileg is tudott valamire becsülni és pedig annyival inkább, mert tudvalevőleg a szép temetésre való vágy ott él az életében kevés jót élvező ember szivében s ezért a haláleseti segély biztosítására földmíveseinkben meg van a már generációkon át öröklött hajlandóság, aminek legjobb bizonyságai a nagyszámú vidéki temetkezési egyletek, amelyeknek tagjait nagyrészt a földmívesek teszik ki. A várakozási időhöz nem kötött baleseti segélyek elég gyakori példái, a balesetbiztosítás számára is mihamarább szereztek némi megbecsültetést. De már a természetes rokkantság esetére való biztosítást a földmívesek nem becsülték úgyszólván semmire. Általánosan felhangzott az az ellenvetésük, hogy azt ők úgy sem kapják meg sohasem, hiába kérik, mert a doktorok, meg az urak azt fogják mondani, hogy még nem elég rokkantak. Ennek a feltevésnek részükről volt is némi jogosultsága, mert hiszen aki falusi ember, az tanuskodhatík amellett, hogy féllábú földmívest láthatott eleget, de baleset nélkül rokkantat alig, mert a szabad ég alatt, egészséges levegőn teljesített munkában megedzett, jóravaló földmíves amíg csak él, dolgozik is. Hogy pedig ez nemcsak nálunk van így, hanem külföldön is, annak legjobb bizonyítéka a német aggkori nyugdíjasok statisztikája, amely szerint a nem is 65, hanem 70 éves korban feltétlenül kijáró aggkori nyugdíjat élvezők létszámát csekély százalék levonásával éppen a földmívesek teszik ki. Ily körülmények között úgyszólván természetesnek mondható, hogy a régi törvények által felállított különböző önkéntes biztosítások több mint egy évtized alatt sem tudtak a földmívesek hajlandóságába jutni. Igaz ugyan, hogy az intézmény fennállásának második évében, 1902-ben a kiadott tagsági könyvek száma együttvéve 8 ezerrel, az erre következő 1903. évben pedig majdnem 10 ezerrel emelkedett, de maga az Országos Gazdasági Munkáspénztár igazgatósága közzétett hivatalos jelentésében kifejezetten reámutatott arra, hogy a kiállított tagsági könyvek ezen emelkedése az egyes tagok tényleges létszámának nem felel meg, hanem első sorban az 1902. évi július hó 1-én életbe lépett 1902 : XIV. t.-c. ama rendelkezésének tulajdonítható, amely a rokkantsági biztosításban megengedte ugyanegy egyénnek 5, sőt bizonyos módozatok mellett 10 tagsági könyv váltását is. Ez a rendelkezés azt eredményezte, hogy a földmívesek részére felállított önkéntes biztosításba többszörös biztosítással túlnyomólag tulajdonképen oda nem tartozó elemek kerültek bele s hogy az évenként kiállított tagsági könyveknek még a legenyhébb becsléssel is 50—60'Vo-a a többszörösen biztosítottak számlájára volt írható. Ilyenformán az említett, látszólag kielégítő szaporulat semmi esetre sem felelt meg többnek, mint 3—4 ezer új tag belépésének. A következő években kiadott tagsági könyvek száma még ezt az emelkedést sem közelítette meg, például, úgy az 1909., mint az 1911. években a kiadott tagsági könyvek egész száma alig haladta meg a 700-at. Az 1912 : VIII. t.-c. egyelőre nem törölte ugyan el a régi törvények által felállított különböző önkéntes biztosításokat, de a jövőre nézve a