Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 1. szám - Gróf Tisza István a munkásbiztosításról

16 gyáriparosok szövetségében kialakult álláspontot ismerteti. A cikk szerint a munkaadói érdekeltség kettéoszlásának az oka nem abban keresendő, mintha a munkaadók egyik csoportja teljesen meg volna elégedve a munkásbiztosítási ügy terén ezidőszerint fennálló viszonyokkal, hanem inkább abban, hogy az egyik tábor a pénztár vezetésében eddig megnyilatkozó szellemben látta a bajok főíorrását, míg a másik szerint a bajok a törvény némely intézkedéseinek hibás konstrukciójából erednek. Abban mindkét érdekeltség egyetértett, hogy a munkásbiztosítási törvény revíziója a gazdasági élet legsürgősebb feladataihoz tartozik. A reform alapelveit illetőleg megállapítja az író, hogy a munkásbiztosítási ügynek a munkások és munkaadók által való autonóm intézésétől eltérni általában nem kívánnak. Ez azonban nem jelenti szerinte azt, hogy az autonóm hatásköröknek körülírásában mindennek olyannak kellene maradnia, mint amilyen az ma. Az autonómia egyik hibáját abban látja, hogy az autonómia jelszavát, éppen úgy, mint a magyar megyei közigazgatásban, összhangba akarják hozni bizonyos, az autonómiával merőben ellentétben álló centralisztikus törekvésekkel. A helyesen felfogott autonómia abban áll, hogy bizonyos, a helyi, személyi s egyéb viszonyok ismeretét megkövetelő ügyekben az érdekeltség maga döntsön. Ennek az autonóm akaratnak azonban az érvényesülését is biztosítani kell. Ebből következik az a k-vánság, hogy az egyes kerületi és vállalati pénztáraknak régebben létezett pénzügyi autonómiáját helyre kell állítani. Helyesebbnek tartja, ha minden pénztár maga állapítja meg budgetjét s maga gondoskodik a költségei fedezésére szükséges járulékok kivetéséről. Ez esetben mindenkiben meg volna az az egészséges érdekeltség, amely nélkül semmiféle autonómia nem működik kifogástalanul s akkor el lehetne várni, hogy a pénztárak vezetésére befolyást gyakorló egyének valóban a takarékosság politikáját kövessék. Az a körülmény, hogy a törvény intézkedése szerint az Összes pénztáraknál mutatkozó feleslegek bizonyos közös intézmények létesítésére fordítandók, amelyek költségeinek fedezésére a kerületi pénztáraknak megadandó pénzügyi autonómia esetén nem volna gondoskodva, nem képezhet akadályt, mert ezekről a költségekről másként is lehet gondoskodni. Ennek megoldását úgy gondolja, hogy az egyes pénztárak taglétszámuknak megfelelő összeget fizetnének a közös intézmények fentartására. A kerületi pénztárak pénzügyi autonómiája következtében a Országos Pénztár igazgatóságának hatásköre szűkülne, azonban mégsem válnék teljesen feleslegessé e Pénztár. Kell lenni ugyanis olyan szervnek, amely az egyes pénztárak között szükséges harmóniát kellően biztosítani képes. Helytelennek és tarthatatlannak jelzi azt az intézkedést, hogy az Országos Pénztár, ez a nagy s nehézkes testület nemcsak az általános vezetésre vonatkozó elvi kérdésekkel foglalkozik, hanem valósággal adminisztrál s a pénztár ügykezeléséhez tartozó apró-cseprő kérdésekkel bíbelődik. A balesetbiztosítás terén az elégedetlenség oka az, hogy ezen biztosítási ág költségeit ugyan kizárólag a munkaadók fizetik, azonban a kiadások, a balesetbiztosítási járadékok megállapítására a dolgok mai állásában a munkaadóknak jóformán alig van befolyásuk, mert ezekben a kérdésekben a mai paritás mellett mindig a munkások szava döntő. Tapasztalatok azt mutatják, hogy a törvényben megkíséreli megoldásra nálunk még nem érettek a viszonyok, aminthogy Németország és Ausztria sem tartotta a maga viszonyait erre alkalmasnak. A feladat abban áll, hogy a külföldi intézmények példája szerint a baleseti járadékot, a munkások legkisebb károsodása nélkül, a munkaadói érdekeltség bizalmi emberei állapítsák meg. A legkevesebb, amit e részben kívánni kell, hogy úgy mint Ausztriában a munkások és munkaadók mellett még lh részben elfogulatlan állami közegek is szerepeljenek a járadékok megállapításánál, hogy az érdekeltek egyik részének a másik által való majorizálása lehetetlenné tétessék. További törekvés az, hogy a pénztárak kiadásai csökkenjenek és bevételeik a járulékok felemelése nélkül emeltessenek. A kiadások csökkentésére fog hatni a pénztárak autonómiájának pénzügyi kérdésekre való kiterjesztése, az életképtelen pénztáraknak a szomszédos pénztárakkal való egyesítése. Gondolkozni kellene afölött is, nem lehetne-e a munkásokra nézve fennálló azon előnyt, amely szerint a betegellátást, nem mint Németországban, csak a negyedik naptól kezdve, hanem három napnál tovább tartó betegség esetében visszamenőleg az első naptól kezdve követelhetik, más hasonló szociális értékű, de kevesebb visszaélésre alkalmat adó előnnyel, például a betegellátási idő kiterjesztésével