Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 7. szám - Az ipari bíróságokról szóló törvényjavaslat bírálata

Munkásügyi Szemle 271 óvásában, hogy éppen ellenkezőleg 67. §-ának utolsó bekezdésében a pénztárnak ad jogot arra, hogyha a gyógykezelést tényleg foganatosító orvosnak díja s a gyógyszerek ára nem egészen emészti fel a táppénz összegét, akkor a szóban lévő kiadásoknak közvetlenül az orvos és gyógyszertár részére való födözésére jogosítja fel a pénztárt s az esetleges maradványt a pénztár javára juttatja. De ez a törvényes rendelkezés is csak a kétszeres táppénz fele összegét engedi meg ekként az orvosnak és gyógyszertárnak kifizetni, ezzel a szövegezéssel újból nyilvánvalóvá téve, hogy a táppénz összegén felül a pénztárnak fizetést teljesítenie nem szabad. Ha a törvényhozás ez utóbb jelzett törvényes rendelkezésben kifejezetten tartotta szükségesnek a pénztárnak jogává lenni, hogy a táppénzből az orvosi díj, gyógyszerköltség fedezése után megmaradó összeget megtakarítsa, akkor, ha viszont a megfordított esetben a biztosítottnak vagyoni érdekeit hasonlóan óvni és a pénztári tagot a kényszerű felülterheléstől megmenteni kívánta volna, bizonyára kifejezetten elrendelte volna, hogy ha az egyszeres táppénz az orvosi díjakat és gyógyszerköltségeket nem fedezi, a többletet a pénztár tartozik viselni. Ebben az esetben azonban következményképpen a törvény 55. §-ának jelenlegi szövege önmagától megdőlne, mert hiszen végeredményében a táppénzzel való megváltás intézménye helyett az orvosi és gyógyszerköltség megtérítésének intézménye lépne. A vázoltaknál fogva a felebbviteli bíróság a pénztár álláspontját találta jogszerűnek s a választott bíróságnak pusztán méltányossági tekintetekben nyugvó ítélkezését megváltoztatandónak. Mérlegelte a felsőbíróság azt a körülményt is, hogy a 45.151/1908. VII. A. D. M. rendelet a hatósági orvosoknak kötelességévé tette, hogy a pénztári tagok gyógykezelését akkor is, amikor a magánorvosok a pénztári tagok gyógykezelését megtagadnák, e tagok gyógykezelését a törvényszerűen megállapított díjtételek mellett teljesítsék. Ez a rendelkezésszerű intézkedés azonban korántsem létesített a munkásbiztosító pénztár és a hatósági orvosok között ügyleti jogviszonyt, melynek következtében a hatósági orvosoknak a biztosítottak gyógykezeléséért járó díjait a pénztár tartoznék viselni, még kevésbé nyújt ez a rendelet oly következtetésre jogalapot, mintha a pénztár akkor, amikor szerződéses pénztári orvossal nem rendelkezik, a magánorvosi gyógykezelést a hatósági orvosok részére megállapított díjtételek erejéig megtéríteni tartozik. Az 1907. évi XIX. t.-c. 73. §-ának értelmezéséhez. A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal 1914. évi február hó 20-án kelt 1912. P. 109/2. számú ítélete. ítélet: A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal a felebbezést elutasítja. Megokolás: A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal az elsőbíróság ítéletét, a közsegélyre szorultság hiányára alapított megokolásának mellőzésével, egyebekben helyes megokolása alapján, a megokolás mellőzött része helyett pedig annak a ténynek figyelembevételével hagyta helyben, amely szerint igénylők segélyre szorultaknak nem tekinthetők. Az elsőbírósági ítélet megjelölt megállapítását mellőzni kellett, mert az 1907. évi XIX. t.-c. 73. §-a a szülők járadékigényének egyik törvényes föltételéül nem ezeknek közsegélyre, hanem csak segélyre szorultságát állapítja meg; döntő jelentősége tehát ebben a perben is annak a körülménynek van, vájjon igénylők segélyre szorulnak-e, anélkül, hogy közsegélyre szorultságukat kutatni kellene. A törvény idézett rendelkezése nem akarta oly mértékben megszorítani a szülők járadékigényét, hogy azt csak a közsegélyre szorultaknak kivánta volna biztosítani. Közsegélyre szorultaknak ugyanis azokat kell tekinteni, akik a maguk jövedelméből nem tudnak fentartásukról gondoskodni és akiknek fentartására a jogszerűen tartásra kötelezett hozzátartozóik sem nyújtanak fedezetet. Ily messzemenő megszorítás esetén tehát a balesetbiztosítási kártalanítás a szóban levő vonatkozásban pusztán a szegényügyi közigazgatás föladatát látná el, ami azonban a biztosítási alapon nyújtott kártalanítás céljával nem egyezhetik. Az 1907. évi XIX. t.-c. 73. §-ában megállapított segélyre szorultság tehát az a helyzet, amelyben a szülők fentartásukról önmaguk gondoskodni nem tudnak. Ezen a jogi helyzeten nem változtat sem az, hogy vannak-e a baleset folytán elhalt gyermekükön kívül egyéb hozzátartozóik is, akik őket törvényes kötelességüknél fogva eltarthatják, valamint nem változtat az sem, hogy részesülnek-e akár magánjótékonyság, akár közsegély alakjában valamely támogatásban, amely egyébként is rendszerint kötelezettség nélkül és visszavonhatólag szokott történni.