Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 2. szám - Szegény ember hitele. Befejező közlemény

68 Munkásügyi Szemle képviselői e törvény elavult, antiliberális és antiszociális intézkedéseit érvényben nem hagyhatják. Kétségtelenül nagy erővel fog föllépni az a törekvés, hogy a mezőgazdasági munkásság tétessék egyenjogúvá az ipari munkássággal. Igen erőteljes mozgalom fog továbbá megindulni a mezőgazdasági munkás- és cselédbiztosítás mai állapota ellen és annak modernizálása remélhetően nem is fog sokáig váratni magára. Rá kell mutatnunk arra is, hogy a választójogosultság kiterjesztése nemcsak arra a legszűkebb értelemben vett szociálpolitikai törvényalkotásra lesz befolyással, hanem kétségtelenül hatással lesz magánjogi és büntetőjogi törvényeinkre is. A mai választójog érthető módon az egyoldalú konzerválásnak irányzatát juttatta érvényre s érzéketlenül ment el az újabb gazdasági fejlődés-fölvetette szükségletek mellett. Kétségtelen, hogy ez most meg fog változni s idevágó törvényhozásunkba is be fog vonulni az a szellem, amely az előretörő új erőket és érdekeket fogja védelmébe venni, hogy igy bizonyos értelemben a szociálpolitika szelleme fog érvényesülni a parlament munkálkodásának ezen a terein is, amelyeken eddig egyoldalú jogászi és osztályszempontok uralkodtak. De elég lesz ennyi is a most jelentkező feladatok és problémák felsorolásából. Ez a lajstrom éppenséggel nem tarthat igényt arra, hogy kimerítőnek tekintessék — és mégis, ebben a tökéletlenségében is: mennyi messzire kiható, súlyos, nagy, minden becsületes, komoly fáradozást kihívó és megérdemlő, generációk életéről, javáról, jövőjéről intézkedő alkotást ölel föl! Azt hiszszük, nemcsak jogunk, hanem egyenesen kötelességünk volt, hogy most, mikor a választójog kérdésének készülő megoldása mind e problémákat és föladatokat elénk állítja, munkatársaink és olvasóink még buzgóbb, szeretőbb támogatását kérjük magunknak és annak az ügynek, amelynek szolgálatába szegődtünk. A mult számban megjelent cikkemben arra a konklúzióra jutottam, hogy a zálogkölcsönzés nem való a magánvállalkozás kezébe, mert az ily kölcsönüzleteket lukrativvá tevő kölcsöndíjak szociálpolitikailag megengedhetetlenek, a kölcsönökre nézve csak némileg is tekintettel levő alacsony kamatláb mellett pedig a magánvállalkozás tönkremegy. Ez utóbbi tétel magyarázatával tartozom még; mielőtt azonban ezt megadnám, konstatálnom kell, hogy tönkre is megy ez a fajta magánvállalkozás, mert míg 1899-ben még 357 magánzálogház volt az országban, addig ezek száma 1911-ben már csak 244. Ennek oka ama kincstári illetékekben rejlik, amelyekkel az államkincstár a zálogházakat sújtja. Ezek az illetékek minden egyes kölcsön után az I., illetve a II. fokozat szerint fizetendők és minimális tételük 10 fillért tesz ki. Hogy ez a magában véve talán nem is túlmagas illeték a filléres jövedelmekre alapított magánzálogházakra milyen kihatással jár, kiderül abból, hogy a zálogházas oly 5 koronás kölcsönnél is köteles a 10 filléres illetéket leróni, amelynél a zálogot 1 hó leforgása alatt kiváltják s aminek következtében ez ügylet után csak 5 fillért vehetett be. (Pedig, hogy a rövidlejáratú, kisösszegű kölcsönök teszik ki a zálogházi forgalom túlnyomó nagy részét, azt előző cikkemben bőségesen dokumentáltam.) Az illetékkötelezettség következtében tehát a zálogházas az ilyen 5 koronás kölcsönügyletekre készpénzben ráfizet 5 fillért. De ráfizet magasabb összegű kölcsönöknél is. így pl.: > Szegény ember hitele. Irta: Vágó József kereskedelmi és iparkamarai s.-titkár.