Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 13. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XVI. ülés, 1913. június hó 13-án

Munkásügyi Szemle 581 VI. Vidéken tartózkodás. A nagy városokban, különösen a fö- és székváros füstös légkörében lakó beteg pénztári tagokra nézve a leghathatósabb gyógyulási módozatok közé tartozik a vidéki jó levegőn tartózkodás. Különösen kezdődő betegségek gyógyítására ez a mód kiválóan alkalmas és annak igénybevételét sok tagra nézve megokolja az a körülmény is, hogy hozzátartozói állandóan vidéken laknak és azok otthonában ingyen lakásban és bővebb táplálkozásban részesülhetnek; holott a fő- és székvárosban a keresetképtelenségük idejére kiutalt táppénz nemcsak megélhetésükre nem elegendő, hanem jó részben a lakás költsége által emésztődik fel. Ez teszi megérthetővé, hogy sok a vidékről a fővárosba elszakadt tag megbetegedésekor szülőföldjére kívánkozik vissza és ha rövidesen vidékre távozási engedélyt nem is kap, sok esetben engedelem nélkül is elutazik a pénztár székhelyéről. Ebből pedig mindenféle komplikáció merülhet fel, miután a törvény a vidéken való üdülő tartózkodást a segélyezési módok közé fel nem vette és az azzal járó jogviszonyokat nem szabályozta. Szükségesnek vélném tehát, hogy ez a kérdés is összes konzekvenciáival megfontolás alá vétessék és törvényes szabályozást nyerjen. A törvény intézkedése hiányában a pénztárak is különféle eljárást szoktak követni. Egyes pénztáraknál többször előfordult, hogy vidékre távozását jogosultan kérő tagjai részére kettős táppénzt folyósított, illetve a törvény szellemével meg nem egyező módon mintegy kiegyezett a féllel arra nézve, hogy vidéken tartózkodása alatt minden igényeire nézve a kettős táppénzzel magát kielégítettnek tekinti. Viszont más pénztárak reverzálist vettek a vidékre távozási engedélyt nyert tagtól arra nézve, hogy az egyszeres táppénzen felül semmit a pénztártól igényelni nem fog. A vidékre engedelem nélkül távozott tagoktól a pénztár több esetben megvonta az egyszeres táppénzt is azon a címen, hogy eltávozásával a tag betegségének ellenőrzését, gyógykezelését és keresetképtelensége megállapítását lehetetlenné tette. Tudomásom szerint a bíróság ily esetekben többször megítélte a táppénzt olyan tagoknak, akik keresetképtelenségüket megfelelőleg igazolni tudták. Ami a kérdésnek a jövőre kiható rendezését illeti, nézetem szerint nem nehéz megfelelő s a gyakorlatban már úgyis követett megoldási módot találni. Helytelen volna a vidéki tartózkodás túlszigorú megszorítása révén e gyógytényező üdvös eredményeit kockáztatni. Már a törvényben is kifejezendő lenne, hogy a tag indokolt esetekben vidéki tartózkodásra bocsátását kérheti. Ha erre az engedélyt az illető pénztár főorvosa megadja, vagy pedig az engedély nélkül eltávozott fél utólag a legközelebbi pénztár főorvosánál jelentkezik és keresetképtelensége ily módon elfogadhatólag megállapíttatik, úgy semmi akadálya annak, hogy a tag keresetképtelensége igazolt tartamára egyszeres táppénzben részesüljön. Annak a pénztárnak azonban, amelynek a fél tagja, kötelességévé volna teendő, hogy a tagot a tartózkodási helyéhez legközelebbi illetékes pénztárhoz gyógykezelésre átutalja. Ha ily módon a vidéken tartózkodó tag ingyenes orvosi kezelésben és gyógyszerekben a társpénztár útján részesíthető, úgy az egyszeresen felüli táppénzre természetesen igénye nincs. Ellenben ha a tagnak vidéken tartózkodása szükséges és tartózkodóhelyén természetbeni gyógykezelésben nem részesíthető, úgy egészen méltányos a tagnak igazolandó tényleges orvosi és gyógyszerköltségeit a másodszori táppénz erejéig megtéríteni. Az ilyen vidéki üdülés a pénztárra nézve mindenesetre olcsóbb és gyógyuláseredmény tekintetében majdnem egyenértékű gyógytényező a fürdőhelyen tartózkodással. Ezért megfontolást érdemel az is, hogy olyan tagokat, akiknek a pénztár székhelyén addig keresetéből fenntartott hozzátartozói vannak, nem megokolt-e táppénzzel egyenlő összegű családi segélyben is részesíteni ? Végre oly esetekben, amikor a vidéki tartózkodás kétségen kívül gyógytényező jelentőségével bír, az útiköltség megtérítése is méltányosnak látszik. VII. A táppénz elvonása. A törvény 52. §-a a táppénz elvonásának csak két esetét állapítja meg; tudniillik, ha a tag betegségét szándékosan okozta, vagy ha az orvos utasításainak szándékosan nem tesz eleget s ezzel felgyógyulását késlelteti. Az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztárnak 1910. évben érvénybe lépett alapszabályai (42. §.) az említett jogvesztésnek egy újabb okát határozzák meg annak kimondásával, hogyha a betegbejelentés utólag, tehát oly időben történt,