Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 1. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozása. VII. ülés. 1913. január 9-én. Vita a munkásbiztosítási választott bíróságok szervezetéről és hatásköréről

40 Munkásügyi Szemle Ez annál nagyobb érdemük, mert a munkásbiztosítási per sajátlagos jellegű közigazgatási per, amelynek elintézésére a választott bírósági elnökök polgári perbeli gyakorlatukban nem szerezhetik meg a teljes jártasságot és készséget. Helyes jogérzékükre vall tehát, hogy ezeket az eltérő szabályokat gyorsan felfogták és polgári perbeli gyakorlatuk mellett is a közigazgatási per és a segélyezési és kártalanítási igények természetéből, valamint a pénztár szervezetéből merített különleges szabályokat általában helyesen alkalmazzák. De bírói fegyelmezett gondolkozásuk és jellemük nemes vonása is tükröződik vissza abban, hogy az ügy érdekében való alkalmazkodást olyan fölebbviteli bíróság felfogásával szemben gyakorolják, amellyel szervezeti közösségben nincsenek és amelytől az előléptetés jutalma, mindenrendű tisztviselők eme fő ábrándja őket sajnosán nem kecsegtetheti. Mindent egybevetve, semmi okunk sincs megbánni, hogy a mi törvényünk a német törvénytől eltérőleg, nem közigazgatási tisztviselők vezetése alá helyezte a munkásbiztosítási bíróságokat, hanem inkább a rendes bírósághoz fűzte azokat. E formális szempontokon túl a judikatura gyakorlati eredményeit vizsgálva, itt-ott lehet hallani, — olvasni sehol sem olvastam, még kevésbbé bizonyította előttem bárki is, — hogy a munkásbiztosítási joggyakorlat nem számol a való élettel, túlságosan bőkezű és különösen nem veszi tekintetbe a munkásbiztosítás pénzügyi oldalát. Magam részéről nemcsak alaptalannak találom e vádat, hanem azt a szempontot, mintha a bíróságnak a pénzügyi kérdést a törvény és az ehhez fűződő egyéb jogszabályok korlátain túl is kutatnia kellene, egyenesen tarthatatlannak vélem. A betegségi biztosításnál a törvény tudvalevőleg csak az alsó és felső határt állapította meg és e határok között az alapszabályokra hagyta a tényleg kijáró segélyek megállapítását. Jelenleg az Országos Pénztár alapszabályai a törvényes minimális segélyeket engedélyezik, ezeken tehát nem mehet és nem is megy a bíróság sem túl. Igaz, hogy e segélyezési tételek és a törvénynek a segélyezésre vonatkozó szabályai, mint minden jogtétel, gyakorlatban értelmezésre szorulnak; legjobb tapasztalatom és meggyőződésem szerint állíthatom azonban, hogy e szabályok bírói magyarázata általánosságban nem megy túl az illető rendelkezések józan észszerű értelmén. Az ilyen értelmezés pedig megóvja a törvényhozó minden irányú akaratát és így annak pénzügyi szempontjait is. Különösen a fürdősegély és szanatórium az, ami a felhozott vádaknak látszólagos alapot kölcsönöz. Az erre vonatkozó joggyakorlat azonban nem ad igazságos okot arra a feltevésre, mintha a bíróság túltette volna magát a törvényen és alapszabályokon. Tény az, hogy a törvény a minimálisan kijáró segélyek között sorolja fel a fürdőt; tény tehát az is, hogy az kijár minden igényjogosult biztosítottnak, akinek arra orvosilag megállapított szüksége van. Nem kiterjesztő, hanem inkább helyes mederbe megszorító magyarázat jut kifejezésre az Állami Munkásbiztosítási Hivatal bírói tanácsainak 10., 13., 15. és 17. sz. elvi határozataiban, amelyek szerint a tagnak a pénztártól kell kérnie a fürdőt és magánúton igénybevett fürdőzés szükséges költségeinek megtérítését utólag csak akkor követelheti a pénztártól, ha sürgős szükség gátolta őt a pénztári fürdőbe utalás igénybevételében ; azt az időt pedig, amely alatt a tag gyógyfürdőben ellátást is kapott, a táppénzes időből le kell vonni. Ebből a jogi felfogásból kitűnik tehát, hogy a bíróság óvatos körültekintéssel a pénztári adminisztráció intézkedési körébe utalta a fürdők tényleges kiszolgáltatását és nem a judikaturán, hanem a pénztári adminisztráció lelkiismeretességén és szakértelmén áll, hogy a fürdőt csak a szükségtől megokolt esetben szolgáltassa. Egyébként pedig a magasabb napibérosztályoknál a fürdő napiköltsége általában megfelel a napi táppénznek, vagy legalább is lényegesen nem haladja azt meg, a szóban levő judikatura tehát főként az alsóbb napibérosztályokon segített, amikor lehetővé tette, hogy ők is fürdőbe utalhatók legyenek, annak dacára, hogy az ezzel járó költség meghaladja rendes táppénzüket. Ha még ehhez figyelembe veszszük, hogy az Áilami Munkásbiztosítási Hivatal felügyeleti intézkedésével kiegészítve judikaturáját, az alapszabályok megfelelő rendelkezéséig tartó hatálylyal elrendelte, hogy a tagok mindig csak a pénztár orvosi tanácsának, illetve főorvosának felülvizsgálata alapján legyenek fürdőbe utalhatók, úgy nyilvánvaló, hogy a bíróság nem tett egyebet, mint hogy bölcs mérlegeléssel életet adott a törvény nemcsak nemes, de egyszersmind igen cél-