Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 11. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XIII. ülés 1913. évi május hó 8-án. (Folytatás)

488 Munkásügyi Szemle szükségességét fejezi ki, teljes örömmel hozzájárulok, s osztom abbeli véleményét is, hogy Egyesületünk keressen módot és alkalmat, hogy a rokkantbiztosítás mielőbbi megvalósítására társadalmi akció induljon meg. A javaslatok 2. pontját, abban a szövegezésben, ahogy az előadó előterjesztette, nem fogadhatom el. E helyett azt óhajtanám, hogy Egyesületünk hívja fel a figyelmet az 1907. évi XIX. t.-c. parlamenti tárgyalása alkalmával elfogadott arra a határozatra, amely utasítja a kormányt, hogy a mezőgazdasági munkásoknak és cselédeknek betegség és baleset esetére való kötelező biztosítása iránt törvényjavaslatot készítsen s ezt lehetőleg a közel jövőben terjeszsze a képviselőház elé. Az előadó úr javaslatának 2. pontját tehát olyképp kívánom módosítani, hogy a képviselőházi határozat mielőbbi foganatosítását, illetőleg a mezőgazdasági munkásokra a kötelező biztosítás kiterjesztését mielőbb megvalósítsák. A javaslat 11. pontja, szerintem, belügyminiszteri rendelettel is megvalósítható és az előforduló visszásságok sürgős megszüntetése érdekében kívánatosnak tartanám, ha inkább erre törekednénk, mert egy miniszteri rendeletet könnyebb kieszközölni, mint egy törvényalkotást. A javaslatok 12. pontja az 1898. évi XXI. t.-c. módosítására vonatkozik inkább, azonban természetesen nem tennék észrevételt az ellen sem, ha a munkásbiztosítási törvényrevizió alkalmával szabályoznák e kérdést és megszüntetnék azt az igazságtalan gyakorlatot, amely, ha ritkábban is, de mégis előfordul, hogy bizonyos esetekben a pénztári tagtól kórházi ápolási költséget is behajtanak, noha ő nemcsak a munkásbiztosításhoz járul hozzá tagsági díjaival, de a betegápolási pótadót is fizeti. Feltétlenül megmaradok azonban amellett az álláspontom mellett, adjunk kifejezést annak, hogy az 1907. évi XIX. t.-cikknek 50—68. §§-ai, amelyek a segélyezési rendelkezésekre vonatkoznak, teljes egészükben fenntartassanak azzal, hogy a táppénz és orvosi kezelés egy évre terjesztessék ki. Midőn e javaslatomnak kifezést adok, számolok azokkal az ellenvetésekkel, amelyek a pénzügyi válságot állítják szembe e javaslattal, azonban a betegségi eseteknek oly minimális százaléka tart 20 hétnél tovább, hogy ennek költségei a pénztárak háztartását egyáltalán nem zavarhatják meg, ha más téren a tagok érdekeinek sérelme nélkül megtakarításokat eszközlünk. Már pedig a 20 hétig beteg és a mat körülmények között segélyezési igényét kimerített tag nyomorúsága oly ijesztő, oly hangosan kiált segítségért, hogy nemcsak szívtelenség volna ez elől kitérni, de céltalan is, mert hiszen a legtöbben úgyis megtalálják a módját annak, hogy húsz héten túl is újra megszerezzék igényjogosultságukat és a pénztár segélyezését. Mindennekelőtt azonban a közvéleményt kell meggyőznünk s felvilágosítanunk, hogy mily fontos érdeke fűződik a társadalom minden osztályának a munkásbiztosításhoz, s ha ez sikerül, ha a munkásbiztosítás elleni ellenszenv megszűnik, az elkövetkezendő törvényreviziótól nem kell tartanunk. A közvélemény amaz árnyalatával, amely a munkásbiztosítást felesleges tehernek tartja s e teher alól minden áron szabadulni akar, e helyen polémiába nem bocsátkozom, mert hiszen a mi érvelésünk pusztában elhangzó szó volna. De tisztában lehetünk azzal, hogy mindaz a sok panasz és feljajdulás, amely a munkásbiztosítás ellen irányul, rögtön megszűnnék, ha a kormány az ő álláspontjukra helyezkednék és a munkásbiztosítást, mint állítólag nálunk még időelőttit, megszüntetni akarná. Akik ma legtöbbet kiabálnak, azok éreznék legsúlyosabban a kárát annak, ők jajdulnának fel leghamarább azon súlyos következmények miatt, amelyek a munkásbiztosítás hiánya folytán az iparra és kereskedelemre hárulnának. Nem is ez a célja tehát az ő állásfoglalásuknak, csupán az, hogy örökös panaszukkal és ellenséges állásfoglalásukkal a munkásbiztosítás további fejlődését megakaszszák és lehetetlenné tegyék. Másrészt a teherviselési kötelezettséget szeretnék, mint minden egyebet, az államra áthárítani, nem gondolván azzal, hogy az állam e költségeket ismét csak az adófizetőktől és elsősorban az iparosoktól és kereskedőktől hajtaná be. Igyekeztem számszerűleg is kimutatni, hogy a magyar munkásbiztosításnál túlzott segélyezési szolgáltatásokról beszélni sem lehet, mert hiszen a külföldtől jóval hátrább vagyunk még, amit azonban nagy bajnak ezidőszerint nem tartok, mert hiszen a külföld is fokozatos fejlődés után jutott oda, ahol ma van. Rohamos fejlődés erőszakolása a mi viszonyaink között talán inkább ártana, mint használna, én tehát e téren a fokozatos fejlődés híve vagyok, de a fejlődést