Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 1. szám - Az otthonmunkások gazdasági védelme

Munkásügyi Szemle 7 otthonmunkával dolgozó iparágak egynémelyike kivitelre is dolgozott, még aggodalmaskodhatott az ellenvetés fölött. Ez az állam azonban abból indult ki, hogy a kivitelből származó közgazdasági haszonról is lemond inkább, ha kell, mintsem hogy oly iparágakat tenyészszen, amelyek csak a munkások kizsarolása révén képesek magukat fenntartani. A tapasztalat azonban azt bizonyította, hogy az otthonmunkások bérének emberséges megállapítása nemcsak hogy nem csökkentette, de emelte az illető iparágak versenyképességét, nem remélt módon emelte azok kivitelét is. A tisztességes, emberségesen fizető munkaadók maguk is örömmel fogadták a bizottságilag megállapított minimális béreket, mert megszabadultak vállalatuk versenyképességét a munkás kizsarolására alapító társaik tisztességtelen versenyétől. Egyes iparágakban megszűnt ugyan az otthondolgoztatásnak jövedelmezősége, de azért maga az iparág nem szűnt meg, az eredmény csak az lett, hogy műhelyekbe tömörítették a munkásokat (ami világos bizonyítéka annak, hogy az otthonmunkának számos esetben csak a bérek nyomorúsága ad létalapot) és a magasabb béreket az üzem tökéletesebb szervezésével, az üzemi berendezés technikai javításával ellensúlyozták. Az eredmény az lett, hogy intenzívebben dolgozott ugyan a munkás, de rövidebb munkaidő és nagyobb bér dacára az üzem gazdaságosabbnak bizonyult, mint volt annak előtte. Ezután a példa után már nem volt szükségük a többi államoknak oly nagy bátorságra, hogy az otthonmunkások minimális munkabérének közhatalmi megállapítását maguk is keresztülvigyék, vagy hogy a szükséges lépéseket e végből megtegyék. Be kellett látni, hogy utóvégre a munkaadók és munkások közt létrejött munkaszabályszerződések (kollektív szerződések) is gyakran emelik a béreket, sehol azonban elfogulatlan bírálók még meg nem állapították, hogy az ily szerződés rontja az illető ipárág versenyképességének esélyeit. Már pedig a munkabéreknek közhatalmi megállapítása azon a módon, amelyen azt Viktóriában és az ő példája nyomán más államokban is megvalósították, vagy megvalósítani készülnek, mikor úgyis maguk a munkaadók és a munkások, illetve ezek képviselői tárgyalnak a munkabér fölött, lényegileg egyáltalán nem különbözik a kollektív szerződés megkötésének módjától, hacsak abban nem, hogy azt nem előzi meg, mint megelőzi többnyire a kollektív szerződés létrejöttét, harc, sztrájk vagy kizárás, nem kiséri a harctól felidézett dac és elkeseredés: oly mozzanatok, amelyek gyakran magának a szerződésnek igazságosságát is hátrányosan befolyásolhatják. Es itt van végül az a harmadik érv, melylyel a német birodalmi kormánynak azt az eljárását mentegetik, hogy a bérminimum megállapítására vonatkozó rendelkezések felvételét az otthonmunkások védelmére 1911-ben alkotott törvénybe, a parlament többségével szemben is, megakadályozta: az az érv, hogy az uzsorás munkabérszerződéseket a munkás panaszára a bíróság úgyis megsemmisítheti és ezzel kapcsolatban annak a tisztességes munkabért megítélheti. Alapos-e ez az ellenvetés ? Mintegy ötszázezer otthonmunkás dolgozott még 1907-ben is a német birodalomban (azt mondják, hogy azelőtt még több), de arra, hogy csak 1900 óta is, amikor t. i. a szóban levő uzsorarendelkezést tartalmazó német polgári törvénykönyv általános érvénynyel életbe lépett, hányszor fordult otthonmunkás a bírósághoz szerződésének azon az alapon való megsemmisítése végett, hogy az uzsorás szerződés, erre az egész német judikaturában nem tudnak összeszedni annyi esetet, amennyit egyik kezének ujjain megolvashat az ember. Pedig Németországban nemcsak rendes, hanem ipari szakbíróságok is ítélkeznek az ily ügyek fölött. Gyönyörű példája ez annak, hogy nem elég üdvös törvényi rendelkezésekről gondoskodni, de olyan állapotba is kell hozni azokat, akiket a törvény védeni akar, hogy ezzel a védelemmel élni is tudjanak. Hogyan is merészkedjék panaszkodni az a nyomorult otthonmunkás uzsora miatt, mikor ő nem ismeri az uzsorát üldöző polgári