Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 2. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozása. VIII. ülés. 1913. évi január hó 16-án

Munkásügyi Szemle 101 ki. A három esztendő a teljes szakképzettség elnyerésére is csak éppen hogy elég. Ugyanebből az okból az autonómiának is gondoznia kell azt, hogy a választott bírákat ne változtatgassa, hanem lehetőleg állandósítsa. Azok az értékes fejtegetések, melyeket igen tisztelt barátom: dr. Pap Géza, valamint dr. Szemenyei Kornél országos pénztári aligazgató úr és dr. Halász Aladár titkár úr felszólalásában hallottunk, igazán megérdemelnék, hogy részleteikre is reflektáljak. Türelmüknek kiaknázott volta következtében azonban már csak általánosságban kell megjegyeznem, hogy dr. Pap javaslataihoz hozzájárulok, kivéve a választott bíróságok ítéleteinek mindenben való fölülbírálhatásának kérdését, amelyben, mint jeleztem, a törvényünkben létesített állapotot tartom helyesnek, továbbá azokban a kérdésekben, amelyek tekintetében az eddig kifejtett okokból már kifejezetten más álláspontra helyezkedtem. Nagy örömömre szolgál, hogy az utonómia egyik tekintélyes képviselője, dr. Szemenyei igazgató úr is a munkásbiztosítási bíróságok szervezetében a szakképzett bírák túlsúlyának szükégét hangsúlyozta. Roppant tanulságosak és megszívlelendők az érvelései. Dr. Halász Aladár titkár úrnak magas színvonalú előadását nagy élvezettel és tanulsággal hallgattam, javaslatainak egy részét azonban igen radikálisnak vélem. — Uj munkásbiztosítási törvénynek megalkotásánál több javaslata nagyon megfontolandó volna, legtöbbjük azonban a mai szervezetnek oly fokú változtatását vonná maga után, amely a szerény fölszólalásom elején hangsúlyozott óvatossági elvvel nehezen volna összeegyeztethető, vagy legalább is túlmegy a törvénymódosítás szükségességének határain. * * # Nem tudom, nem élek-e vissza szíves türelmükkel, ha még a munkásbiztosítási judikaturáról s annak financiális kihatásáról szólók egy-két szót. Annak a klasszikus mondásnak, >fiat iusticia, pereat mundus«, ma is megvan a maga értelme, de nem szószerint. Az állami és társadalmi igazságszolgáltatásnak óvakodnia kell attól, hogy miatta tönkremenjen a világ, vagyis bukjanak a szükséges társadalmi intézmények. A bírónak elvben mindent látónak, mindent figyelembe vevőnek kell lennie s az a legbölcsebb igazságszolgáltatás, mely az összes jogosult tekintetek egyensúlyát képes elérni. Vagyis a bírónak semmi jogosult életérdek és így a financiális egyensúly figyelembe vétele sem derogál. A másik, sőt talán főbb szempont, hogy a bírónak az ítéletekben a törvényt a törvényhozó egész akaratának értelmében kell alkalmaznia, vagyis ha a törvényhozó az intézménynek megalkotásánál a financiális egyensúly érdekét gondozni, óvni törekedett, mint ahogy ezt a munkásbiztosítási törvény megalkotásánál az indokolásnak igen számos helyéből és a törvény parlamenti tárgyalásának folyamán irányadó helyről elhangzott félreérthetetlen nyilatkozatokból kitűnőleg az egész vonalon tette, akkor azt a bírónak is, mint a törvény akarata megvalósítójának a törvény értelmezésénél figyelmen kivül hagynia nem szabad. Ha valamely intézmény életképességének egyik döntő kritériuma a gazdasági szempont, akkor ezt a döntő kritériumot az intézmény működésében tényezőként szerepelő bíró is ítéleteiben érvényesíteni köteles. Még a magánjogi igazságszolgáltatás terén is ügyelnie kell a bírónak arra: vájjon az a törvénymagyarázat, melynek ítéletében testet ad, eredményeiben nem jár-e oly gazdasági rázkódtatással, aminőt a törvényhozó nem akarhatott. Még inkább kell ennek a tekintetnek érvényesülnie, amikor a bírói fölfogástól szociális intézmény sorsa függ. Nem tenne jó szolgálatot az a bíráskodás sem magának a munkásbiztosítási intézménynek, de általában a szociális jogfejlődésnek sem, ha elviselhetetlen terheket szülő joggyakorlat útján a törvény intencióit félrevetve, magának az intézménynek összeroppanását, vagy oly reakcionárius áramlatok fölülkerekedését vonná maga után, amelyek jogrendszerünknek szociális irányban való továbbfejlesztése elé gátat vetni volnának képesek. Részemről azonban a munkásbiztosítási judikaturában, ha talán némely ítéletben föl is fedezhető némi elhajlás, a hangsúlyozott tekintetektől egészben véve nem észleltem a szóban lévő elv elhanyagolását. Az én tapasztalatom szerint alkalmazta azt addig, ameddig azt a törvény kifejezett rendelkezései mellett lehetséges volt. Tudom, hogy az Achilles-sarok a fürdő és a véle gyakran megkülönböztet-