Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 23. szám - Munkásbiztosítás a képviselőházban

848 a körülményre való tekintettel, hogy a kisiparosok helyzete ma is kíméletet igényel. De nem gondolnám, hogy helyes volna, ha ezt az egyetlen tételt szakítanám ki és hoznám a t. Ház elé. De minthogy, amint már jeleztem, e törvénynek egyes hiányai a törvény rendszeres módosításáig is, novelláris úton való orvoslást igényelnek, úgy fogom a kérdést megoldani, hogy amikor majd tisztán látok a tekintetben, hogy mely pontok azok, amelyek sürgó'sen módosítandók, és amelyek közé már most is kijelentem, hogy ezt a tétett is bevonom, akkor leszek bátor a t. Ház szíves elhatározását kikérni.« A miniszter tehát a törvény revíziója helyett egyelőre novellát ígér s ebben a kisiparosok indokolatlan privilégiumát az egész intézmény kárára ismét fel akarja eleveníteni. Hisszük azonban, hogy erről a szándékáról letesz, mihelyt az ügyről meglesz a »tiszta áttekintése« s megismeri a munkásbiztositás pénzügyi nehézségeit. A beíegápolási pótadó felemelése. Országszerte nagy izgalmat kelt a kormánynak az a terve, hogy az 1913. évi költségvetés keretében a betegápolási pótadót 5°/o-ról 10-%-ra emeli fel. A kereskedelmi és iparkamarák s az összes munkaadó szervezetek akciót indítottak ez ellen s felterjesztéssel fordultak a kormányhoz. A miniszterelnök azonban kijelentette, hogy a kormány megmarad szándéka mellett s a tervezett adóemelést mindenáron keresztülviszi. A nyilvános betegápolásról szóló 1898. évi XXI. t.-c. 2. §-a szerint a betegápolási pótadó az egyenes államadók 3%-át meg nem haladhatja. Ezt a korlátozást az 1904. évi XXI. t.-c. megszüntette s a betegápolási pótadót 5%-ra emelte fel. Most pedig ennek kétszeresében kívánják a pótadó kulcsát megállapítani, mert az országos betegápolási alapnak nagy a deficitje. A munkásbiztosító pénztárakat e kérdés közelről érdekli. Az 1898. évi XXI. t.-c. 9. §-a ugyanis kimondja, hogy a bujakórban, trachomában és elmebajban szenvedők után felmerülő kórházi ápolási költségeket, valamint ugyané bajban szenvedőknek hatósági megbizásból házilag történt ápolásából felmerülő költséget az államkincstár viseli. E törvényes rendelkezésnek azonban, a pénztárak nagy kárára, nincs foganatja. Ugyanis a belügyminiszter megtiltotta a hatósági megbízás kiadását a munkásbiztosító pénztárak számára, a pénztárak tehát kénytelenek megbízás nélkül is házilag kezeltetni betegeiket, mert a kórházakban nincs hely s a beteg ápolás nélkül nem maradhat. Ily címen csupán a budapesti pénztárnak 1898—1911-ig közel félmillió igazolt költsége merült fel, melynek megtérítését hasztalan sürgeti. Az 1898. évi XXI. t.-c 3. és 8. §§-ai szerint a heveny fertőző betegségek ellen való védekezés költségeit felerészben a község, felerészben az országos betegápolási alap tartozik fizetni. A gyakorlat azonban az, hogy pénztári tagok és családtagjaik után, ha hatósági orvosi rendeletre lettek is járványkórházba szállítva, a fél ápolási költséget a munkásbiztosító pénztárral fizettetik meg. E kérdés azonban még nincs végleg eldöntve. Az ily értelmű közigazgatási bírósági Ítélet ellen a főváros remonstrál s nincs kizárva, hogy a heveny fertőző betegek egész ápolási költségét a munkásbiztosító pénztárakkal fizettetik meg. Mint látjuk tehát, az országos betegápolási alap nem viseli a törvény által reá rótt terheket, hanem ezek egy részét áthárítja a* betegsegélyző pénztárakra, amelyek emiatt szintén kénytelenek lesznek járulékaikat felemelni. Igazságlalanság tehát s az egyenlő teherviselés elvébe ütközik, hogy ugyanazok az érdekeltek, akik a betegápolás költségeihez a munkásbiztosííási díjakkal már hozzájárultak, most még külön 10%-os pótadót is kénytelenek legyenek fizetni. Az országos beíegápolási alap deficitjét meg kell ugyan szüntetni, de a kormány gondoskodjék, hogy ez alap terhei ne háríttassanak át más intézményekre, s adóztassa meg azokat, akik szociálpolitikai terheket nem viselnek. Munkásnak és munkaadónak^ egyaránt nagy érdeke ez, de különösen a munkásságnak, mert tartani kell attól, hogy az ily módon megterhelt munkaadók minden eszközzel ellenszegülni fognak nemcsak a munkásbizlosítás további fejlesztésének, de általában minden szociálpolitikai haladásnak.