Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 1. szám - A szociális egészségügy perspektivája

43 Munkásügyi Szemle bályzatot kényszerhelyzetben fogadta el s hogy annak 12. §-a, mely szerint önkéntes kilépés esetén az alkalmazott a nyugdíjra befizetett járulékait elveszti, a jó erkölcsbe ütközik. Noha az a kényszer, amit felperes vitat, nem eshetik az akaratelhatározás szabadságát kizáró kényszer tekintete alá, amely magában is elég volna a megtámadott intézkedés megsemmisítésére — de figyelembevételét annak megítélésénél, hogy a megtámadhatóságnak előbb említett egyéb feltételei fenforognak-e, még sem lehet mellőzni. Mert nyilvánvaló, hogy az alkalmazott szolgálatának tartama alatt oly megállapodásra, mely reá nézve káros változtatást tartalmaz, nem lép önszántából, hanem csakis annak hatása alatt, hogy az ellenszegüléssel állását, esetleg addig elért sikereit és jövőjét kockáztatja. Az a helyzete tehát kétségtelenül elég súlyos ahhoz, hogy annak kihasználása az alkalmazott kárára a szerződési szabadsággal való visszaélést tegye felismerhetővé. Már pedig a megtámadott kikötés káros, mert az alkalmazott nyugdíjjáruléka a már kiérdemelt szolgálati díjazás egy részének elvonásával képeztetik és ezt az alkalmazott a szolgálat önkéntes elhagyása esetén végképen elveszti anélkül, hogy az elvesztést akár valamely szolgálati vétség, akár a szolgálat valamely jogos érdeke, vagy a nyugdíjalap biztosításának érdeke indokolná. Hogy különösen az utóbbi érdek nem játszhatik szerepet, mutatja az, hogy az l/F. a kérvényben foglalt tervezet szerint eredetileg nem is volt szó a járulék elvesztéséről, tehát az az alapul vett mathematikai mérlegnél nem is vétetett számba. De a megtámadott rendelkezés amellett, hogy káros, a jó erkölcsbe is ütközik. Ugyanúgy a kikötés végeredményében arra vezet, hogy az alkalmazottat, ki éveken át teljesítette már a nyugdíjjárulékok befizetéséi, leköti a szolgálatadójához, és ipari szabadságának kihasználását, amit pedig e kikötés nélkül korlátlanul gyakorolhatott volna, meghiusítja, mert ha esetleg előnyösebb feltételeket tudna is más szolgálatadónál elérni, ennek fel kell áldoznia nemcsak azt a vagyoni előnyt, amit eddigi befizetéseivel részben már biztosított, hanem saját kiérdemelt bérének egy jelentékeny részét is; míg másrészt a szolgálatadó ahhoz a mindenképen indokolatlan előnyhöz jut, hogy az ekkép lekötött és ipari szabadságában korlátozott tisztviselő rovására ennek helyzetét a szolgálati feltételek időnként bekövetkezni szokott javításnál kénye szerint kihasználhatja. A bírói gyakorlat azt a kikötést is az ipari szabadság súlyos és az erkölcsi fogalmakba ütköző korlátozásnak minősítette, amely szerint az alkalmazott több évre terjedő időtartamban meghatározott szolgálati viszonynál az állást fel nem mondhatja, viszont a szolgálatadó bármikor élhet a törvényes felmondás jogával. Annál inkább ily természetűnek kellett felismerni az itt szóbanforgó kikötést, mely az alkalmazottat súlyos kétség elé állítja, hogy állását egy esetleg kínálkozó más előnyösebb állással felcserélje, amikor a felcserélés súlyos károsodással jár. Nem szól a kifejtett álláspont ellen az állami intézmények hasonló szervezése, mert az állami szolgálatnál, valamint az ügyvédi és tanári állásoknál, melyekre nézve a végellátást szintén törvény szabályozza (1894: XXVII., 1908 :XL.), az ipari szabadság érdekének semmiféle szerepe nincs és emellett az állami szolgálat az államnak, mint szolgálatadónak versenyen kívül álló s a végleges existentiát leginkább biztosító szervezeténél és jellegénél fogva is mindenképen más megítélés alá esik, mint az ipari szabadságra alapított egyéb hivatások. Ugyanez áll az ügyvédi és a tanári (nem állami) foglalkozással szemben is, amelyeknél különben a helyváltoztatás nem is jár a nyugdíjjárulék elvesztésével. Az állami szolgálat és az ipari alkalmaztatás között való ez az eltérés, továbbá az ipari és versenyszabadság elvének megóvása és védelme vezetett nyilván a kérdésnek több államban törvényhozásilag is rendezett arra a megoldására, hogy az alkalmazottak befizetett nyugdíjjáruléka a szolgálatból való kilépés esetén nem vész el, hanem vagy országosan szervezett, vagy az újabb szolgálatadó által létesített nyugdíjintézet alapjába utaltatik át. Ily hazai törvényes intézkedés hiánya még nem vezethet arra, hogy az első sorban mégis az illető alkalmazott jövőjének biztosítását célzó vagyoni juttatásból az alkalmazott ipari szabadságához való jogának érvényesítéséve! végkép elessék, hanem, minthogy az ipari szabadságnak akként való megszorítása, mely a szolgálatadó részére a gazdaságilag gyengébb alkalmazottal szemben a kimutatott indokolatlan előnyönet biztosítja, az erkölcsi fogalmakba ütköző megállapodás tekintete alá esik, azt ez okból külön törvényes rendelkezés hiányában is érvénytelennek kellett venni. A szerkesztésért felelős: KIS ADOLF. - Főmunkatárs: Dr. SASVÁRI JÓZSEF.