Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 1. szám - A gazdasági munkások biztosítása az államok törvényhozásaiban

26 Munkásügyi Szemle hogy az általa nyújtott segélyek nem ütik meg azt a mértéket, amelyet más hasonló intézmények nyújtanak. Ezen a hiánvon azonban legközelebb segíteni fog a máris parlamenti tárgyalás alatt álló novella, mely bár átlagos napibérek alapul vételével, de lényegében ugyanazt a mértéket alkalmazza a gazdasági munkások baleseti segélyezésénél, mint az ipari munkások biztosító intézménye. 3. A rokkantság esetére való biztosítás terén, amely állam törvényt alkotott, a gazdasági munkásokat sem vette ki a többi munkások közül. Itt szintén Németország járt legelői. Az 1889-ben felállított rokkantsági és aggkori biztosításba a gazdasági munkásokat is kötelezően bevette. Ezt a példát a többi állam közül eddigelé Franciaország és Luxemburg követték, nevezetesen az előbbi 1910-ben alkotta meg a kötelező aggkori biztosításra vonatkozó, az utóbbi pedig 1911-ben hozta meg a kötelező rokkantsági és aggkori biztositásról szóló törvényét. Mindkét törvény kiterjed a gazdasági munkásokra is. Itt fel kell említeni Dániát és Angliát, melyek közül az előbbi 1902 óta, utóbbi pedig 1908 óta, nem ugyan biztosítás formájában, hanem úgy, miként az ezelőtt Franciaországban is volt, díjfizetési kötelezettség nélkül a szegényellátás mintájára részben a községek, részben az állam költségén segélylyel gondoskodnak minden 60, illetőleg 70 éven felüli ellátásra szoruló honpolgárról. A többi állam, mely e téren törvényt alkotott, nevezetesen Belgium és Olaszország, az önkéntes forma mellett felállított intézmény állami támogatására szorítkozott. Ugyanezt tette Magyarország is azzal a különbséggel, hogy az 1900-ban hozott törvény csakis a gazdasággal foglalkozók önkéntes biztosítására létesített intézményt, a járadékot pedig csupán rokkantság, nem pedig egyszersmind aggkor esetére biztosította. Ez a biztosítás nem külföldi mintára készült, hanem megalkotását az vezérelte, hogy lehetőleg az érdekeltek köréből felhangzott óhajtások figyelembe vételével a magyar gazdasági munkásnép speciális igényeihez mért intézmény alapjai rakassanak le, annak kiépítése pedig a tapasztalatokat megérlelő időre hagyassék fenn. A különböző óhajtások honorálására irányuló jó szándék, melynek az anyagi eszközök csekély volta mellett a gyakorlati tapasztalatok és ezekre alapítható mathematikai számítások hiánya szabtak határt, nem is egy egységes biztosítási formát, hanem az áttekinthetőség rovására a gondoskodásnak többféle formáját is eredményezte. A gyakorlatban való érvényesülésnek ez a körülmény már magában véve nem előnyére, hanem inkább hátrányára volt. Meghaladná e cikk terjedelmét e különböző biztosítások ismertetése s azok előnyeinek és fogyatékosságainak méltatása, reá kell azonban mutatnunk két törvényes intézkedésre, melyet ugyan annak idején a köteles óvatosság tett indokolttá, de legfőbb oka volt annak, hogy az önkéntes rokkantsági biztosítás eddig nem terjedt el oly mértékben, ahogy az kívánatos lett volna. Egyfelől ugyanis a törvény túl alacsony belépési korhatárt állított fel, nevezetesen a rokkantsági biztosításba 35 éven felüli egyének fel nem vehetők, holott a jövő felől való aggodalmat és a jövőről való gondoskodás iránti hajlandóságot inkább az öregebb kor hozza magával. Másfelől pedig a törvény csakis a nehezen meghatározható rokkantságot jelölte meg a járadékra való jogosultság alapjául, ellenben azok, akikről a rokkantság nem igazoltatik, akárminő aggkorukban sem tarthatnak igényt járadékra, holott a határidő előzetes megjelölése nélkül az a biztosítás, hogy igazolt rokkantság esetén járadékot ad a pénztár, nem