Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 1. szám - A gazdasági munkások biztosítása az államok törvényhozásaiban

24 Munkásügyi Szemle ség esetére való biztosítása kötelezővé tétetett, ott a gazdasági munkások a biztosításban önkéntesen úgyszólván egyáltalában nem vettek részt. így van ez nem csak minálunk, hol az ipari munkásbiztosítási intézmény a gazdasági munkások sorából önkéntes tagokat nem számlál, hanem így volt ez a legutóbbi időkig Németországban is, hol a betegség esetére önként biztosított gazdasági munkások és cselédek nem tettek ki statisztikára méltó számot. A gazdasági munkások betegbiztosítását ugyanis az e téren legnagyobb alkotással dicsekvő németbirodalmi törvények sem tették eddig kötelezővé, csak lehetővé tették, hogy azok biztosítása akár országos törvénynyel, akár helyhatósági statútummal kötelezővé tétessék. A birodalmi törvény alapján országos törvénynyel be volt hozva a biztosítási kényszer Baden, Hessen, Schwarzburgsondershausen és Szászországban, továbbá statútumokkal be volt hozva Bajorország községeinek mintegy 30 százalékában, valamint Északporoszország mintegy 33 helységében Königsberg vidékén, de ez utóbbi helyeken nem 26 heti, hanem csak 13 heti segélyezéssel. Ezenfelül táppénz nyújtása nélkül ugyancsak 13 heti gyógyításra, nem ugyan a birodalmi törvény alapján, hanem külön országos törvénynyel be volt hozva Württembergben, valamint a még 1869-ből való szegényügyi országos törvényen alapuló statútumokkal Bajorország községeinek másik 30 százalékában. El lehet tehát mondani, hogy eddig Németországnak aránylag csak csekély részében volt behozva a gazdasági munkások kötelező betegbiztosítása. Az 1911-ben megalkotott új birodalmi biztosítási törvény a betegbiztosítást már a gazdasági munkásokra is kötelezővé tette, de meghagyta az ipari munkások biztosításával szemben azokat a különbségeket, amelyek a régi birodalmi törvény engedélye alapján az előbb felsorolt helyeken mindenütt gyakorlatban voltak. Nevezetesen megengedi, hogy azok az éves gazdasági munkások, akiknek szerződésük értelmében betegség esetén legalább 26 héten át ugyanoly értékű ellátásra van joguk, mint aminőt számukra a biztosítás nyújtana, táppénzt ne kapjanak, de ezzel szemben megfelelően kevesebb biztosítási díjat is fizessenek, sőt ugyanezt akkor is megengedi, ha kevesebb a bérjárandóságuk a fenti mértéknél, mely esetben a táppénznek csak ezt kiegészítő hányadára van joguk. Végül az új törvény arra is módot nyújt, hogy a gazdasági munkások október 1-től március 31-ig segélyképen csak féltáppénzt kapjanak, amivel szemben az év többi részében táppénzük emelhető, illetőleg biztosítási díjaik leszállíthatok. Az új törvény érdemleges újítást csak a biztosítási szerv formáján eszközölt, amennyiben az eddigi községi biztosítás helyébe kerületi pénztárakat (Landeskrankenkasse) állított fel. A községi biztosítás, mely eddig a gazdasági munkások betegbiztosítását ellátta, különösen azokban a községekben, ahol helyben vagy közelben volt orvos, gyorsan, e mellett olcsón dolgozott, maguk a helyi érdekeltek részéről általában panaszra okot nem adott, s miután abban a község egész lakossága anyagilag érdekelve volt, mert hiszen a hiány a község pénztárának terhére esett, a visszaélések úgyszólván ki voltak zárva. Mindenesetre jobb eredményeket értek ott el, ahol községi biztosítás volt, mint ahol már eddig is kerületi pénztárak működtek, mint pl. Württembergben, hogy az egyes helyek érdekeltsége a távolabbi központokban működő pénztáraival nem érzett oly szoros kapcsolatot. A községi biztosítás eltörlése bizonyos oldalról azon jelszavak alatt sürgettetett, hogy egyrészt nincs benne az érdekeltségnek autonómiája, mert igazgatásába mindenki csak annyiban folyhatott be, amennyiben a község egyéb ügyeinek igazgatásában része volt, másrészt, hogy a községi biztosítás csak a törvény által előírt minimális segélyeket nyújtotta. Konstatálnunk kell, hogy az újítással az autonómiát el nem érték, mert az új kerületi pénztáraknál sincs több autonómia, mint a községi biztosításnál volt,