Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. 4. ülés 1912. évi május hó 17-én

450 Muukásügyi Szemle felszólalásokban az 1907. évi XIX. t.-c.-ben megalkotóit munkásbiztosítási szervezet ellen felmerült kifogások majdnem kivétel nélkül az e szervezetben megalkotott egységesítés, vagy hogy szabatosabban fejezzem ki magamat, majdnem kizárólag a betegbiztosítás egységesítése ellen irányultak. A helyi szervek autonómiájának és vagyonjogi önállóságának visszaállítását követelik és tartják a revízió legfontosabb feladatának. Miután én e törvényalkotás legnagyobb koncepcióját éppen az egyesítés keresztülvitelében látom és miután éppen ebben a részében tartom nagyértékűnek és útjelző törvényalkotásnak az 1907. évi XIX. t.-c.-et, legyen szabad az egyesítés kérdésére nézve nekem is megtennem észrevételeimet. Az előadó úr két csoportban sorakoztatta érveit az egyesítés ellen. Az irodalmi, a tudományos érveket ismertette külön és külön foglalkozott ő is s más több fölszólaló is azokkal a gyakorlati és tapasztalati kifogásokkal, melyeket az egyesítés ellen felhozhatóknak véltek. Engedtessék meg nekem is, hogy előbb a tudományos, azután a tisztán gyakorlati érvekkel foglalkozzam. Ami a munkásbiztosítási tudományban, az irodalomban legújabban kialakult álláspontot illeti, erre nézve legyen szabad rámutatnom egy feltűnő körülményre. A legrégibb és legtökéletesebben kiépült szociális biztosítási rendszer, a német birodalom törvényes munkásbiztosítása tényleg nem tudta keresztülvinni sem a különféle biztosítási ágak, a balesetbiztosítás, rokkantbiztosítás és betegbiztosítás szervezeti egységesítését, sem a betegbiztosítás különféle szerveinek egy egységes birodalmi szervezetbe való bevonását. A legutóbb megalkotott birodalmi biztosítási törvény, a Reichsversicherungsordnung lényegében nem más, mint a különféle megjavított és bővített biztosítási törvényeknek egy kódexbe való összefoglalása. Nem egyesíti a szociális biztosítás különböző ágait és meghagyja külön szerveit a betegbiztosításnak is, nem létesít kapcsolatot annak egyes helyiszervei között. De ez a tény nem azt bizonyítja, mintha ezt az összevonást és egységesítést nem tartották volna kívánatosnak a német munkásbiztosítási tudomány és gyakorlat vezető elméi. Csak azt bizonyítja, hogy a különféle időkben létesült törvényes szervezetek egyesítése leküzdhetetlen akadályokba ütközött, keresztülvihető nem volt. Pozadowsky gróf, volt államtitkár, 1905. évi március hó 2-án, amikor a német birodalmi gyűlésen a munkásbiztosítás egységesítésének nagy kérdését tárgyalták, az egyesítés szükségességét hirdette és kijelentette: hogyha ma res integra előtt állanánk, egyetlen épeszű ember sem gondolna arra, hogy a betegbiztosításnak külön szervezetet, a balesetbiztosításnak külön szervezetet és a rokkantbiztosításnak megint külön szervezetet teremtsen. Az egész parlamentben nem volna nézeteltérés aziránt, hogy oly egységes szervezetet kell megalkotni, mely az egész üzem menetét lényegesen egyszerűbbé és tökéletesebbé tenné és költségeit lényegesen csökkentené. De már akkor is kijelentette, hogy az egységesítés elé a létező szervezetekben nagy akadályok gördülnek és hogy csak >szociálpolitikai diktátor* volna képes ez akadályok bonyolult gordiusi csomóját átvágni. A nagy vagyonjogi bonyodalmak, az egyéni és osztályérdek, a politikai velleitások által felidézett nehézségek leküzdésére nem akadt és nem akadhatott szociálpolitikai diktátor és így jött létre a német Reichsversicherungsordnung, mint kompromisszum a létező erők és a tudományos megismerés között. Nagy irodalom is keletkezett közben, melyben kiváló szaktekintélyek, mint Stier Somló, Bödiker, Menzel és mások is állást foglaltak az egyesítés ellen, megadván tudományos szankcióját annak a megmásíthatatlan ténynek, hogy Freund, Düttmann, Mayet, Frankenberg egységesítő törekvéseivel szemben Németországban a különféle biztosítási ágak egységesítése nem vihető keresztül. Itt igen érdekes körülményre hívom fel a figyelmet. Ez a tudományos érvelés ugyanis mindig a betegbiztosításnak a baleset- és rokkantbiztosítással való egybevonása ellen irányul. Kifejtik, hogy a betegbiztosításnak kis területre kiterjedő helyi szervei milyen sűrű és szoros érintkezést kell hogy fentartsanak a biztosítottakkal, segélyeik sűrűek, gyorsan, azonnal kell őket kiszolgáltatni, a szolgáltatmányok kicsinyek, a baleset- és rokkantbiztosítás ellenben csak úgy tudja a rizikót kisebbíteni, he nagy területre terjed ki és nagy tőkeértéknek megfelelő járadékait csak hosszabb időt igénylő kutatások alapján képes megállapítani. Kétségtelen, hogy ezeknek az érveknek van valószínűségi erejük. Annál nagyobb horderejű az a tagadhatatlan tény, hogy nálunk a balesetbiztosításnak egybevonása a betegbiztosítással sikerült. A gyakorlatban nem okozott nagyobb nehézségeket, komoly kifogás ellene nem merült fel. A tudomány szellemesen megkonstruált elméletére rácátolt egy megdönthetetlen argumentum, maga az élet. A balesetbiztosításnak a betegbiztosítással való egybevonása ellen e tanácskozáson