Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. 4. ülés 1912. évi május hó 17-én

448 Munkásügyi Szemle ket, melyeket a törvény kijelöl. Jogosan várhatta ezt az autonómiától mindenki, mert feltételezhető, hogy az érdekeltség a saját és az ügy javáért tudni fogja elejét venni az ellentéteknek saját kebelében, nehogy az autonómia diszkreditálása következzék be. Nézetem szerint ez még nem is következett be. Azok az ellentétek, amelyek felmerültek, majd lecsillapulnak és helyes irányba terelődik a fejlődés. A törvénynek a felügyeletet és ellenőrzést gyakorló állami hivatal és az autonómia hatásköreinek határát megszabó rendelkezéseitől azonban nagyon kívánatos volt volna a teljes szabatosság. Lehetetlen tisztelt Uraim, hogy ott, ahol annyi érdekösszeütközés csirája foglaltatik, mint a munkásbiztosításban, ahol nálunk egy új állapotnak a kezdete, eddig önkormányzati hatáskör tekintetében hátrányos helyzetben lévő társadalmi osztály első erőpróbája valósult meg, hogy ott az ellenőrző s felügyelő állami hatóság és az autonómia bizonyos tekintetben konfliktusba ne jusson, ha a törvény szövege a hatáskör tekintetében kételyt enged. A törvény szövegezésében észlelhető ezen hiányt nem a törvény megalkotóinak hibájául rovom fel. Nagyon jól tudom azt, hogy államférfiaknak, reformereknek, nagy koncepciójú törvényalkotóknak nem föladatuk, a törvény egyes szakaszai szövegezésének minuciáira fordítani nagyobbra hivatott erejüket és idejüket, csakhogy e szövegből valami leleményesség kétféle értelmet ki ne magyarázhasson. A törvényszövegezés egy külön speciális munka, melyhez külön stúdium, hosszú életszak hosszú gyakorlatát föltételező routine szükséges. A jogászegylet legutóbbi üléseinek egyikén egy kiváló jogtudósunk helyesen hangsúlyozta, hogy minden törvényjavaslat szövegét, mielőtt az az országgyűlés elé kerül, keresztül kell vezetni az igazságügyminisztériumban működő kodifikációnális osztály gondos revizióján. Igaz, hogy az 1907. évi XIX. t.-c. tényleg ott volt ezen osztály előtt, azonban nem szabad elfelednünk azt azt ismert tényt, hogy e kodifikációnális osztálynak rövid néhány nap alatt kellett munkáját elvégeznie. Elnök: Az teljesen új előttem, most hallom ezt először, pedig én is tárgyaltam ez ügyben a kodifikáczionális osztálylyal. Egy ily nagy és új alkotás, melynek ezernyi a kihatása s más jogvidékekkel való kapcsolata, melynek a szervezetre vonatkozó intézkedéseihez minták sem korábbi törvényhozásunkban, de a külföldi törvényhozásokban sem voltak, — mert hiszen a külföldi munkásbiztosításnak más a szervezete, — ily nagy horderejű törvényt néhány nap alatt elveiben s részleteiben gondosan átvizsgálni az oly nagy kvalitású kiváló jogászoknak is, aminőknek kezén ez a javaslat átment, tiszta lehetetlenség. Ehhez néhány hónap is alig elégséges. Bizonyos, hogy érthető volt a törvény előterjesztésében ez a sietség. Érthetővé teszik azt törvényalkotási tapasztalataink. Ha tíz éven keresztül vajúdik egy törvényalkotás munkája, mikor már ki tudja, hány revízión ment keresztül, akkor bukik a kormány és jön egy másik, amely a törvényjavaslatot újabb revízió alá veszi, esetleg elejti. Hány sürgősen szükséges törvényt várunk így hiába! Ily körülmények között némely törvényjavaslatnak gyors előterjesztése szinte kötelesség. Nagyon jól emlékszem azokra az időkre, nagyon jól tudom azokat az égető szükségleteket, amelyek a törvény megalkotását szorgalmazták, azt a hajszát, amelyet a társadalom egyes faktorai indítottak ennek megalkotása végett. Es ha tán nagyon gondozták volna a törvény jó fogalmazását, akkor az ezzel járó halasztással talán nagyon későn, esetleg egyáltalában nem jött volna létre a törvény. S a magam részéről sokkal többre becsülöm azt az előnyt, melyet e törvény a biztosítottaknak és munkaadóknak egyaránt nyújtott azzal, hogy a beteg és balesetsujtotta ezrek nálunk is megkapják azt a támaszt, melyet nemcsak a humanizmus, hanem közgazdaságunk érdekei is megkívánnak s melyet a külföld már régebben nyújtott, mint amily hátránynak veaető az összeütközés néhány baja, mely utóvégre is főleg a harcélben lévő néhány exponált állásra hárított bajokat. Weltner Jakab tisztelt tagtárs úr igen sok igazat tartalmazó tanulságos fölszólalásában nagyon helyes és bölcs tanácsot adott, midőn kiemelte, hogy irányadó tényezőknek ezt az elvet kellett volna érvényesíteniök: van ugyan jogom, de nem gyakorlom a jogomat. Ez valószínűleg az Állami Hivatalra volt adresszálva s aligha valószínű, hogy Weltner tagtárs úr az Országos Pénztárban is ugyanezt tanácsolta. De ha tanácsolta is, bizonyos, hogy az autonómia nem követte. Nem is kívánható tőle. A magunk dolgaiban mindig, de már megállapodott, konsolidált helyzetben,