Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 5. szám - Az 1911. évi július hó 19-ikén kelt németbirodalmi biztosítási törvény; 4. [r.] A rokkantbiztosítás újításai

160 Munkásügyi Szemle kantnak kellene tekinteni, mint mester azonban nem az. Annak folytán, hogy üzletét vezeti, a korábbihoz képest nem csökkent a keresete. Ebből következnék, hogy ritkán kerülne a sor arra, hogy valamely önálló kismester megkapja a pótjáradékot; a rokkantságnak az eddigi értelemben vett feltételei ugyanis rendszerint hiányoznak. Két javaslat merült fel, amelyek a kérdés megoldását javíthatják. Az egyik javaslat takarékpénztári szakember, Róbert Mully von Oppenríed, eszméje. Ez abból a tapasztalati tételből indul ki, hogy a takarékpénztáraknál a kis betevők betéteik kamatait többnyire kevéssé méltányolják. Legfontosabb nekik az a tudat, hogy szükség esetében a pénzt felvehetik. Ellenben a kamatokat nem tekintik javadalmuk egy részének. Az Oppenried javaslata szerint való biztosítás tehát akként történnék, hogy a teljesített befizetések a betevők rendelkezésére maradnak, tehát tetszés szerint felvehetők volnának, míg ellenben azok kamatait, amalyekről a betevő könnyen lemond, aggkori járadékbiztosítás céljára kezelnék. Az Oppenried rendszere szerint való takarékgyüjtés tulajdonképpen semmiben sem különbözik a közönséges takarékpénztári elhelyezéstől. Tetszés szerinti befizetések tehetők, tetszés szerinti kifizetések követelhetők. Az egyetlen különbség abban van, hogy itt a betevő a kamatokról egyszersmindenkorra lemond és hogy ezek a kamatok a járadékbiztosítás díjaiként szolgálnak. Seelmann (id. folyóirat, 321. lap) abban a véleményben van, hogy ennek a rendszernek előnyei a tervezet intézkedéseivel szemben kétségtelenek. A betevő pénzét nem köti meg végleg, hanem szükség esetén újból folyósíthatja. A biztosítás tehát egész megtakarított készletét magába vonhatja. A járadék nemcsak a birodalmi biztosítási rokkantság bekövetkezésétől, hanem a biztosított tetszése szerint, valamely meghatározott életkortól járhat. Végül a biztosított a biztosítással gondoskodik azokról a hozzátartozóiról, akiknek javára szolgál a megtakarított tőke. Seelmann szerint a pótbiztosítás teljesítésére az országos biztosító intézetek kiválóan alkalmasak volnának, ha itt is, mint egyéb üzleteikben, igénybe vennék a postahivatalok közreműködését. Javaslatokat tesz arra nézve, miként kellene a kezelésnek végbe mennie. E javaslatok minden látszólagos előnyei daczára sem tudok azonban azokkal megbarátkozni. Az, hogy a biztosítóit takarékbetéteit felveheti, azzal a veszélyiyel jár, hogy a biztosítás gondolata jövőre teljesen elvész és csak a takarékpénztári üzem, mint ilyen, marad fenn. Bizonyos, hogy a pótbiztosítás, mint ilyen, mindig csak önkéntes. De még sincs összekapcsolva a takarékpénztári ügygyei, hanem a biztosítás jogi jelentőségének tisztaságában jelentkezik. Aki takarékoskodik, semmit sem talál abban, hogy alkalmilag nagyobb összeget kivegyen és ezáltal a takarékbetétet lényegesen csökkentse. Aki ellenben megkezdett pótbiztosítást abbahagy, az a munkásbiztosítás fejlesztette lelki kényszer következtében egészen másként érzi e tettének következményeit. Itt jelentkeznek a munkaképességnek az aggkorban való csökkenésére és a hátrahagyottak ellátására vonatkozó meggondolások. Az sem áll, hogy nálunk a takarékbetétek kamatai nem játszanak szerepet. A városi és kerületi takarékpénztárak kamatlába gyakran magasabb, mint az állampapíroké és átlag 3;i/i—4u/o-ot tesz, úgy hogy a betéteknek jelentékeny kamatozásáról van szó. Más javaslatot tesz Düttmann, aki az osztrák szociális biztosítási törvényjavaslatot állítja fel mintakép. Ez a javaslat az önállókat csak aggkori járadékban részesíti. Szerinte követni kellene ennek a javaslatnak útmutatását és pedig akként, hogy az önként biztosított az átlagos rizikó szerint megállapítandó életkoráig választhasson, hogy a rokkantsági járadékról lemondva, nem kivánna-e inkább korábban lejáró aggkori járadékot szerezni. Düttmann abban a feltevésben van, hogy lehetséges volna, az aggkori járadék bekövetkezését 5 évvel leszállítani, vagyis a betöltött 65. életévre tenni és körülbelül az 50. évig választási jogot engedni, anélkül, hogy a biztosító intézetre ebből tehertöbblet származnék. Ez az