Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 3. szám - Tünetek

56 Munkásügyi Szemle Mindeme szociális állatoknál minden egyén állandóan csak az egész felépítésére dolgozik: mindenki sajátos egyéni tulajdonságai szerint vagy a fészek építésére, vagy az eledel beszerzésére, a közösség megvédésére, vagy a faj szaporodására szolgál. Az egyén kéjérzéseinek úgyszólván összesége bizonyos harmonikus érzés folytán átfejlődött kötelességérzéssé. Az egyén, amint komoly veszély fenyeget, habozás nélkül feláldozza életét a közösségért. Ugyanegy közösségnek tagjai között irigység, veszekedés és zsarnoki hajlamok, igen ritka kivételekkel, majdnem teljesen hiányoznak. Esetleges versengésnél az egyik azonnal enged és a másiknak segít. Harapás, gyűlölet és háború csak a közös ellenségnek szól. Egyszóval valamennyi ellenséges indulat és tulajdonság, amelyek az egyedül álló állatnál védekezése, táplálkozása és a létért való küzdelemben való helytállása szempontjából szükséges, itt a kollektivitásra vitetett át, amelynek tagjai csodálatosan harmonikus összefüggésben egyesültek. Minthogy a legfontosabb egyén a tojó királyné, ennélfogva ez legtöbbet jelent és a munkások etetik, még ha szükség esetén maguk is éhen halnak. Ép úgy ezer és ezer munkás az ő védelmében feláldozza életét. Azt lehetne mondani, hogy ezeknél a kollektivitásoknál — hasonlóan ama sejtkollektivitáshoz, melyet egy többsejtű egyén alkot — a nemi működés egy szervben (pl. a termiták királynó'jében vagy királyában), a terméketlenné vált többi egyén (munkások, katonák stb.) kizárásával, differenciálódott. Eme tények rendkívül tanulságosak, hogyha őket az emberi társadalomra alkalmazzuk. Az emberek nagyon messze állnak az ilyen ösztönszerűleg alkalmazkodó szociális érzésektől. Ebben a tekintetben öröklékeny ösztöneink szerint még teljesen családi állatok vagyunk, a ragadozó állatok sorába tartozunk. A mi primitív társadalmaink legfeljebb a majmok vagy farkasok társadalmához hasonlítanak és a közös védekezésnek és támadásnak szolgálnak. Csak a külső kényszer, egybekötve hatalmas agyunknak megfontolásával, tudott eme primitív hordákból lassankint állandó községeket, később városokat vagy kis királyságokat alkotni. Ezek azután idővel nagyobb birodalmakká egyesültek, mert ezek a kölcsönös küzdelemben az erősebbek voltak. Hogy ez az ember ragadozó állat ösztönei mellett lehetővé tétessék, egy felette komplikált, mesterséges apparátust kellett kigondolni, tudniillik az úgynevezett »jog«-ot, összes törvényeivel. A »jog«, különösen kezdetben, mi sem volt kevésbbé, mint szociális szempontból igazságos. Az erősebb joga játszta és játszsza még ma is (lásd Olaszország és Tripolisz, Franciaország és Alger, Anglia és Transzvál) a leghatalmasabb szerepet. A jog szentesítette a rabszolgaságot, a torturát, a nő és a gyermek leigázását a patriarchák alatt stb. Sőt még a hadijogot is feltalálták. Ma tudvalevőleg mint hatalmi eszköz és mint a gyengébb kizsákmányolási eszköze, a pénz játssza a főszerepet. Bármennyire is gondolunk ki újabb dolgokat és toldozunk és foltozunk a meglevőkön, agyunk öröklött energiáiból a ragadozó állatot még nem vagyunk képesek kiirtani. Csak arra vagyunk képesek, hogy az egyént a hatalmi eszközök megvonásával és külső megfegyelmezésével kissé megszelídíthessük. És mégis, a kultúra erővel kényszerít minket a kollektivizmus, azaz a szociális élet magasabb kifejlődésére. Lassan, de ellenállhatlanul omlanak össze a nemzetiségek között mesterségesen fentartott határfalak. A nép őszinte világbékét követel. Csak oligarchikus osztályprivilégiumok, a hatalmasok és kapitálisták önzése képes még egy ideig a háborút a kultúrnépek közt fentartani. ösztön-