Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 17. szám - Szükséges-e s mily irányban a szolgálati szerződésből eredő munkadíjkövetelésnek biztosítása?

534 Munkásügyi Szemle lemre a vállalkozónál bizonyára nem kisebb mértékben rászorul a szolgálati akkordszerződés munkavállalója is. Láttuk már fentebb, miért fűződik neki fontos érdeke ahhoz, hogy a munkaadó a munkadíj kifizetésével ó't hosszú ideig ne várakoztathassa és hogy a jog záros határidó't állapítson meg arra. Már pedig, ha az időszak szerint megállapított munkabér kifizetésének határidejéül a munka mérésére szolgáló időszak elteltét vesszük, akkor a munkaeredmény szerint megállapított bér fizetésének időpontja sem tehető későbbre a munka mérésére szolgáló munkaeredmény megállapításánál. Nagy és jogos érdeke fűződik azonban a munkavállalónak ahhoz is, hogy a már teljesített szolgálatának hiányosságára alapítható követeléseit se érvényesíthesse vele szemben az általános elévülési idő leteltéig a munkaadó. Nem engedhető meg nevezetesen, hogy a munkavállalónak valamely későbbi kifogástalan szolgálatára alapított bérkövetelését sokáig veszélyeztethesse a munkaadónak oly ellenkövetelése, melyet az a munkavállaló egy esetleg már régi szolgáltatásának állítólagos hiányosságára alapít. Kellő védelmet e tekintetben korántsem nyújt ugyanis a szolgálati szerződés munkavállalójának a P. T. I. 1277. §-a, mely szerint ugyanis: »Ha a hitelező a neki teljesítésül felajánlott szolgáltatást elfogadja, utólagos kifogásolás esetén őt terheli annak bizonyítása, hogy a szolgáltatás meg nem felelő vagy hiányos volt.« Nem szabad ugyanis feledni, hogy a szolgálati szerződés munkavállalóját még hiányos szolgáltatás, sőt a szolgáltatás teljes elmaradása esetében is megilleti a munkadíj, ha a szolgáltatás hiányosságáért vagy teljes elmaradásáért ő nem felelős (1604. és 1605. §§.). Bár követelésének igazolására a munkaadó tartozik is tehát bizonyítani a munkavállaló szolgáltatásának hiányosságát: annak bizonyítása, hogy felelősség a beigazolt hiány miatt őt nem, sőt esetleg éppen magát a munkaadót terheli, mégis csak a munkavállaló kötelessége. Minél később kerül azonban a sor ennek bizonyítására, a munkavállaló bizonyítási feladata annál nehezebbé, míg végül az esetek túlnyomó részében teljesen lehetetlenné is válik. A munka hiányosságára alapítható követelések számára rövid elévülési idő megállapítása tehát a méltányosság elemi követelményének felel meg és pedig annyival inkább, mert hiszen a szolgálati szerződéssel kötelezett munkának teljesítése az esetek túlnyomó részében a munkaadó felügyelete alatt történik, ki a szolgálat teljesítésének módját ekkép folyton ellenőrizheti és irányíthatja. Ha figyelembe vesszük továbbá, hogy a jog a szolgálati szerződés munkavállalójának bérkövetelését még több eshetőséggel szemben biztosítja, mint a vállalkozóét (1. a P. T. T. 1065. §-t és 1638. §-ának második bekezdését): akkor következetlenségnek és logikai eilenmondásnak is kell tekintenünk, ha ez eshetőségek fennforgásának bizonyítására nem ad a szolgálati szerződés munkavállalójának legalább oly lehetőséget, mint a vállalkozónak. A P. T. T.-nek ez a hiánya annál érezhetőbb, mert egyfelől a munkavállaló bérkövetelését az általánosnál igenis rövideb elévülési időhöz köti a P. T. T. (1328. §. 6. p.), ellenben a szolgálat nem teljesítésére vagy hiányosságára alapított követeléseknek az általánosnál rövidebb elévülési időre való szorítását elmulasztja nemcsak a P. T. T., hanem a szolgálati viszony különleges válfajaival foglalkozó különleges törvényeinknek valamennyije is. Ahhoz azonban, hogy e követeléseket az általánosnál rövidebb elévülési időhöz kösse a jog, az elévülés kezdőpontjának megállapítása is szükséges. Kezdőpontul pedig leghelyesebben a munkaeredmény átadásának, ha tetszik: megállapításának időpontja választható. A munkabér esedékessé váltán kívül a munkavállaló ellen támasztható, annak bérkövetelését fenyegető követelés rövid elévülési idejének megkezdődését kellene tehát további jogkövetkezmény gyanánt az átadáshoz, a munkaeredmény megállapításához fűzni.