Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 16. szám - Szükséges-e és mily irányban a munkabérszerződésből eredő követelések biztosítása?

Munkásügyi Szemle 513 lékiratát, mely nagy szakértelemmel okolja meg a munkásbiztosítási törvénytervezet megváltoztatása iránt támasztott kívánságokat. Minthogy a kormány amúgy is ragaszkodott ahhoz, hogy a törvényjavaslatot csak ősszel tárgyaltassa, másrészről pedig a trónbeszédben is említés történt arról, hogy a tervezeten a külföldi tapasztalatok nyomán, valamint az érdekelt szakkörök véleményének meghallgatásával még egyes változtatásokat fognak eszközölni, feltétlenül szükséges és^ idején való volt, hogy a betegsegélyző pénztárak kívánságaikat a kormány elé terjesszék. Widholz országos képviselő a memorandumot annak tartalma rövid vázolisával nyújtotta át a miniszterelnöknek. Eldersch tartománygyűlési képviselő a németországi tapasztalatok nyomán a rokkantbiztosítás decentralizációjának előnyeire hivta fel a ministerelnök figyelmét és végül Beér, ki az osztrák pénztárak szövetségének megbízásából vett rész a küldöttségben, a Wiener Allgemeine Arbeiter Krankenkasse külön emlékiratát nyújtotta át a miniszterelnöknek, melyben az intézet fejlődésének vázolásával kívánta bizonyítani az önkormányzati rendszer mélyreható értékét. A betegsegélyző pénztárak emlékirata kiterjeszkedik az önálló foglalkozásúak, valamint a mezőgazdasági munkások biztosítási kötelezettségére, az arányos választási módra, a rokkantbiztosítás terén a centralizáció vagy decentralizáció és végül ezzel kapcsolatban a kerületi hivatalok (Dazirksstelle) kérdésére. Az önálló foglalkozásúak biztosítása tekintetében azon álláspontot foglalja el, hogy annak a munkásbiztosítási szervezetek keretén belül való megvalósítása az egész munkásbiztosítási intézményre feltétlen káros hatással volna. A megokolás során többek között felemlíti, hogy az 1900. évi népszámlálási statisztika tanúsága szerint az önálló foglalkozásúaknak 34 százaléka meghaladja az 50 éves életkort. Ezzel szemben az 50 éven felüliek a munkásoknak csak 14*1 százalékát képezik. így tehát az országos rokkantbiztosífó pénztárnak rövid időn belül 2 milliónál több önálló foglalkozású biztosított tagot kellene átvennie és az ebból származó anyagi terheket legnagyobbrészt a munkások és kisiparosok sinylenék meg. Ehhez járul aztán még az önálló foglalkozásúak általános finciális helyzete is, mely a járulékfizetéseknél előreláthatólag a legnagyobb nehézségekre szolgáltatna okot. Mindezeknél fogva a memorandum véleménye az, hogy sokkal egyszerűbb és olcsóbb eljárás, ha az önálló foglalkozásúak biztosítása külön szervetek útján történik. A mezőgazdasági munkások biztosítási kötelezettsége tekintetében okvetlen szükségesnek mondja az emlékirat a külön mezőgazdasági segélypénztárak és pénztári szövetségek szervezését, mivel a városi viszonyokhoz alkalmazott kerületi pénztári rendszer semmiképen sem felel meg a mezőgazdasági munkásviszonyoknak. Az új törvénytervezet nyílt tendenciája az, hogy a betegsegélyző pénztárak igazgatásában a munkaadó elemeknek szerezze meg a többséget. Ezzel szemben tény az, hogy a járulékok kétharmadát a biztosítottak fizetik. Ezen méltánytalanság elkerülése céljából az arányos választási módot követeli a memorandum. A központi rokkantbiztosító és a tartományi biztosító intézetek kérdésében az utóbbi, vagyis a decentralizáció elvei mellett tör leghatározottabban lándzsát. Véleménye szerint a központosított rokkant pénztár képtelen lesz egymaga intézni a saját ügyeit. A járulékkivetésnél és beszedésnél helyi szervekre van utalva. A járadékok megállapítása szintén nem történhetik egy helyről az egész ország számára. A központi intézmény munkálatainak nagyrésze tehát más közegekre hárul, melyek az anyagi következményekkel természetszerűen nem fognak törődni. Hadd fizessen a központ, ez lesz a jelszó a vidéki közegeknél. De a kezelési költségek is óriási mértékben növekednek centralizáció esetén. Mert csak a központi biztosító intézetnek van szüksége a legkülönbözőbb alsófokú közegekre, melyek, mint már említve volt, a járulékkivetésnél és a járadékok megállapításánál a központi hivatal munkálatait végezik. Már csak ezekből a szempontokból is kiviláglik, hogy csakis meghatározott szűkebb területekre kiterjedő hatályú biztosítási intézetek útján várható a rokkant biztosítás eredményes megoldása. Különben ugyanezt bizonyítja a balesetbiztosító intézmények fejlődési története. Az anyagiak tekintetében megengedhető ugyan, valamely közös szövetségi tartalékalap teremtése, melyből első sorban azon vidéki pénztárak kapnának segélyt, melyek bármely oknál fogva szorult financiális helyzetben vannak, de ezen segélyezésnek sohasem szabad olyan messzemenőnek lenni, hogy ezáltal az illető pénztárak felelősségérzete esetleg csökkenjen, és hogy minden további nélkül ezen tartalékalap gondjaira bízzák magukat. Az ilyen körülmények biztos vesztébe sodornák az egész osztrák rokkantbiztosítást.