Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 13. szám - A népművelődés alapkérdése

410 Munkásügyi Szemle Amit én itt történelmi érzéknek és iskolának nevezek, azt mások közönségesen a »humanista« vagy a »szellemi« műveltség jelszava alá foglalják; de én a »történelmi« jelzőt kifejezőbbnek tartom. Mert mi egyéb az igazi műveltség, mint egyetemes, finomult érzék ama világtörténelmi folyamat iránt, melybe minden emberlélek beletartozik. Ilyen értelemben vévén a műveltséget, a természet iránti érzéket is mindjárt belefoglaltuk a kultúra eszméjébe. Mert a világtörténeti folyamat egyáltalán érthetetlenné válik a természeti processusnak lehető mély fölfogása nélkül. Természeti érzék nélkül minden kultúra megbénul, történeti érzék hijján pedig vakságba esik. E képpel mintegy jelezni óhajtom a kétféle érzék szoros összetartozandóságát és kölcsönös kiegészülését, elannyira hogy magának a történelmi műveltségnek is felerészét a természettudományi műveltség alkotja. Korunkban fájdalom mindenről inkább gondoskodunk, semmint arról, hogy embertársaink valódi történeti fölfogáshoz juthassanak. Még a középiskolákat, sőt az egyetemet végző fiatalság sem tanulja meg azt, a mit »történelmi látásinak nevezhetünk, vagyis a tisztán emberi dolgokba való azt a mélyebb belepillantást, melynél nagyobb gyönyörűség a világon nem létezik. Végtelen bonyodalom az, melybe társadalmilag mindnyájan belefogva vagyunk és e bonyodalmon szemünk csak oly mértékben törhet át, amint megtanultuk a nagy vonalakban való történeti látást. Név, szám és adat mind csak eszköz a történelem tanításában; a cél: a történeti látás kifejtése. De ha még az értelmi vezető osztályok is többnyire történelmi vakságban szenvednek, hogyan csodálkozzunk a fölött, hogy a munkásnépben alig él nyoma a történeti érzéknek és látásnak. Hogy mi az a történelmi látás, melyről itt beszélek, azt nagyon bajos röviden és velősen megmondani, mert az emberiség történetének folyamatain érzékelhető módon kellene demonstrálni. De ha mégis néhány szóba kell foglalnom ezt a titkot, hát azt mondom, hogy a történelmi látás nem egyéb, mint a múltnak a jövővel való értelmes és művészi egybekapcsolása. A múlttal helyesen leszámolni tudni, hogy a jövőnek útjait egyengessük: ez az a nagy tudás és művészet, melyet a világtörténelem tanulmányozásából leszűrni próbál a történelem bölcselete és a szociológia. Minden nemzedék kész helyzetekbe születik bele és ha azt hiszi, hogy e történeti helyzetek megismerése nélkül intézheti sorsát, akkor elsősorban önmagát károsítja meg. Minden nemzedék az utána következőknek munkáját készíti elő és ha azt hiszi, hogy ezt elmulaszthatja, akkor elsősorban önmagát fosztja meg élete céljától. Minden emberi nagyság legfőképen abból áll, hogy azt az eredetit és újat, melyet a jövő számára megvalósítani van hivatva, úgy bele tudja kapcsolni a múltnak hagyományaiba, hogy az szinte már a múltban benfoglaltatnak és belőle mintegy magától kifejlődőnek látszik. Bámulatos, hogy az igazi nagy költő és művész azt iz újat és jövendőbelit, amit csak ő érez és lát, hogyan szövi össze a múltban létesülttel, hogyan fejti ki a multaknak méhéből, mintha már onnan készen vette volna át. A történeti látásnak ugyanez a divinációja tünteti ki a valóban nagy gondolkozókat és államférfiakat is. Azért, ha történeti érzéket és látást akarunk nevelni a tömegekben, akkor oda kell őket vezetnünk, hogy megérteni vagy legalább megsejteni tanulják az emberiség igazi nagyjainak életmunkáját. Tanítsuk történeti fölfogásra a munkásnépet, oltsuk lelkébe a történet iránti érzéket, vagyis vezessük el a nagyok életművének megsejtéséhez. Mert, nemde, alkotó történeti látást, a múltnak a jövővel való divinatorius összekapcsolását a néptől nem várhatjuk? De amit a néptől joggal várhatunk, az, hogy érzéke legyen az igazi nagyság iránt, hogy meg tudja különböztetni az álapostolokat az igazi prófétáktól és hogy választani tudjon demagógok és hivatott népvezérek közt. A választani tudáson fordul meg a műveltség, még a legmagasabb is. Kiválasztani műalkotások és olvasmá-