Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 13. szám - Az állami munkásbiztosítási hivatal judikaturája

Munkásügyi Szemle 407 a pénztár fölebbezését és maradna az alsó bíróság 35°,c-os megállapítása. A munkásbiztosítási bíróság azonban nem elégedhetik meg az ily alaki igazság kiszolgáltatásával. Nemcsak elutasítja a pénztár alaptalan fölebbezését, de meg is ítéli a sérültnek az 50u/o-os munkaképessége szerint megfelelő járadékot. Meg kell vallani, a példa a gyakorlatban másként is alakulhat. Megtörténhetik, hogy az alsó bíróság határozata ellen, amely a pénztár 25%-os megállapításával szemben 35u/o-ban állapította meg a munkaképesség csökkenését, a sérült és nem a pénztár fölebbez, a felső bíróság pedig azt találja, hogy a pénztár megállapítása volt helyes. Az állami munkásbiztosítási hivatal elvi határozata szerint ily esetben el kell utasítani a fölebbezést, de egyszersmind az alsóbíróság által megítélt jogigényt le kell szállítani abban a mértékben, amely anyagi igazság szerint jogosnak mutatkozik. A polgári perhez szokott rendes bírósági gondolkozás ily esetben szintén elutasítaná ugyan a fölebbezést, de meghagyná az alsó bíróság jogtalan megállapítását. Más helyen és kiváló oldalról reámutattak már,1) hogy még az itt utóbb említett esetben is mily nagy közérdek fűződik az anyagi igazság érvényesítéséhez. »Vajjon a polgári perben melyik fél és minő mértékben győzedelmeskedik, rendszerint csak magukat a peres feleket érdekli, míg ellenben a munkásbiztosításra vonatkozó legtöbb döntést a jogosult munkásnak számos munkástársa bíráló szemekkel vizsgálja és visszatetszést szül a munkások körében, ha társuknak olyant ítélnek meg, amihez közfelfogás szerint neki igénye nincs, pl. továbbra is meghagynak az illető munkásnak bizonyos járadékot, noha neki is ugyanannyi keresete van, mint társainak.« Mi tovább megyünk és annak a véleményünknek adunk kifejezést, hogy egyenesen megrontó hatással volna a munkásosztályra, ha a felső bíróság csalhatatlannak vélt, de korán sem megdönthetlen alaki jogelvek alkalmazása következtében az általa elbírált perekben olyan mértékű igényeket hagyna érintetlenül, amelyek a tagot meg nem illetik így maga a bíróság szegődnék a más forrásokból már elég bőven táplálkozó járadékhisztéria tenyésztői közé, mert a munkás nem csak bajának szubjektív túlzásában, de az alakiságba vesző per esélyeiben bizva és azoktól ingerelve, még inkább fokozná az áldatlan járadékhajszát. Csak kijózanító hatása lehet annak, ha a munkás tudja, hogy a per folytatásában nem csak nyerhet, de veszthet is. De nem csak a munkások, hanem a munkaadók összeségét is érinti, hogy a fél csak annyit kapjon, amennyi őt megilleti; nem kevesebbet, de többet sem. Az igény ugyanis mindenesetre az érdekeltek összeségének hozzájárulásából nyeri fedezetét. Lehetetlen tehát a felső bíróságnak szemet hunynia akkor, amikor azt látja, hogy a felülbírált perben alsóbb fokon megítélt igény jogtalan terhet ró az összeségre. Ezek szerint itt használhatlanok az egyéb jogterületeken többékevésbbé alkalmazható perjogi elvek, t. i. hogy a bíró a felek kérelmén nem terjeszkedhetik túl, továbbá, hogy az ellenfél fölebbezése hiányában az első fokú határozat a fölebbező hátrányára meg nem változtatható. A munkásbiztosítási perben ezek az elvek nem csak használhatlanok, de mint előbb kimutattuk, károsak is. Ezekkel szemben a munkásbiztosítási perben az az álláspont helyes, amely az állami munkásbiztosítási hivatal bírói osztályának 7. sz. elvi határozatában érvényre jutott. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy ezekben a perekben a fél jogkereső kérelmének a dolog természete szerint nem szabad azt a jelen') Siefart Hugó, titkos kormánytanácsos, a német birodalmi biztosítási hivatal tanácselnök^ Jogállam, 1908. évf. 240—258. 1.