Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 12. szám - Egy nagy harc és tanulságai

Munkásügyi Szemle 387 Ennek a közgyűlésnek a tárgyalásai és határozatai bizalmasok voltak és bár négyszáz német építőiparoson kivül külföldi szövetségek képviselői is részt vettek benne (köztük jó magam is néhány magyar kollégával) titokban is maradtak — egy pár hónapig, amikor egy szociáldemokrata lap az egész tárgyalási jegyzőkönyvhöz hozzájutott valami módon. A megállapodások a munkásszervezeteket kínosan érintették ugyan, de a német építőiparban akkor uralkodó nagy depresszió lehetetlenné tette, hogy megakadályozzák a meghozott határozatok végrehajtását. Ezzel a munkaadók el akarták érni egyrészt azt, hogy az egész nagy német birodalom összes kollektív szerződései, amelyek az építőiparban köttetnek, azonos elvi alapon nyugodjanak, másrészt az egy időben való lejárat által a meg nem egyezhetés esetére kitörendő harcot egységesíteni kívánták, így adván súlyt az egységes föltételeknek. A tárgyalások már 1909. évi november hó 11-én és 12-én megindultak a munkaadó- és a munkásszervezetek kiküldöttei (még pedig mindkét részről a birodalmi szövetségek kiküldöttei) között. A munkaadók, az építőmunkások és az ácsmunkások szövetségei külön-külön szerződésmintát mutattak be, amelyek azonban a formát illetőleg a munkaadók mintaszerződésén alapultak, a föltételeket illetőleg azonban egymástól nagyon eltértek. A tárgyalások nem jártak eredménynyel. Ekkor a szerződésminta alapján helyi megegyezések létesítését kísérelték meg. Szintén eredménytelenül. Ezeknek a tárgyalásoknak csak az az egy érdekes momentuma volt, hogy az esetleges béremelési kívánságokat illetőleg a munkásszervezetek egyáltalában nem nyilatkoztak és csupán a megállapodás elvi pontjaira vonatkozó megjegyzéseiket mondták el. Ezzel az esetleges megegyezés könnyebbé válhatott, de fenmaradt annak a veszedelme, hogy még az esetleges elvi megállapodás is felborulhatott volna anyagi differenciák folytán. Az elvi megállapodástól azonban a felek még távol állottak. A helyi megegyezések meghiúsulta után 1910. évi február 24-én és 25-én tartott straszburgi közgyűlésükön állapították meg a munkaadók azokat a föltételeket, amelyek teljesítése nélkül a munkásszervezetekkel a munkaföltételekre vonatkozólag szerződni nem hajlandóak. Ezek a feltételek a következőek voltak: 1. A szerződést a munkaadók és munkások birodalmi szövetségei kössék meg az egész német birodalomra terjedő érvényességgel és ebbe vétessenek bele a helyi tárgyalások alapján a helyi vonatkozású feltételek. Ezt azért tartották szükségesnek, mert a helyi munkásszervezetek 1908-ban sok helyen tettek arra vonatkozó kísérletet, hogy a mintaszerződés feltételein módosítások történjenek. 2. A napi munkaidőre vonatkozólag kimondották, hogy ahol még eddig nem volt tiz óránál rövidebb napi munkaidő megállapítva, ott tíz óránál rövidebb munkaidő meg nem állapítható. 3. Az akkordmunkára vonatkozólag kívánságaikat fentartják. 4. A bérmegállapításnál attól, hogy a minimális bérek csak »hozzáértő« munkást (tüchtig) illetik meg, eltekinteni hajlandóak abban az esetben, ha a munkások elfogadják a fokozatos bérek (Staffellöhne) rendszerét. 5. Ragaszkodnak hozzá, hogy a szerződésben benne legyen az a tétel, hogy »munkaidőben a munka, vagy építkezés színhelyén mindennemű agitáció ti!os«. És végül 6. A munkaközvetítésre vonatkozólag fentartják kívánságaikat. Ezekről a pontokról március hó 9-én és 10-én eredménytelen tanácskozást folytattak a munkás- és munkaadószervezetek központi kiküldöttei. A munkaadószövetség dresdeni összülése mindezeket a pontokat március hó 21-én fentartotta, a munkásszervezetek pedig — amelyek nem akartak abba se belemenni, hogy a kötendő szerződés érvényessége 1913. évi március végéig tartson, amit hosszú lejáratnak tartottak — a pontokat újra elutasították.