Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 12. szám - Egy nagy harc és tanulságai

Munkásügyi Szemle 385 MUNKAVISZONY. V Egy nagy harc és tanulságai. Irta: Farkas Elek. Az a méreteiben csaknem páratlanul nagy harc, amely a mult tavaszszal zajlott le a német építőiparban s amelyről a német építőiparosok szövetsége »Die Erneuerung der baugewerblichen Tarifvertráge im Jahre 1910.« címen nagy anyaggyüjteményt adott ki, elvi hátterénél fogva is megérdemli a legteljesebb figyelmet és érdeklődést. Ennek a harcnak a méretei ugyanis a benne érdekeltek számánál és a fölmerült költségeknél fogva hatalmas nagyok; lefolyása — bár három nagy német város munkaadói kiváltak a csatasorból — a munkásság és a munkaadók összetartásának egyaránt hatalmas példája; eredménye pedig a kollektív szerződések rendszerének újabb irányban való fejlődése, sőt lehet e rendszer elfajulásának kezdete is. A harc méreteiről fogalmat adnak a következő adatok: A német építőiparosok szövetsége két izben kért tagjaitól adatokat az általuk kizárt munkások számát illetőleg. Először 1910. április 15-én, a kizárás elején, amikor 186.000, és öt héttel később, május 18-án, amikor 197.164 kizárt munkásról a dtak számot a hatalmas szervezet tagjai. Annál jelentékenyebb ez az összeg, mert Berlin, Hamburg, Bréma munkaadói körülbelül 50.000 építőmunkást — kivonván magukat a harcból — tovább foglalkoztattak.. Igaz, hogy a kizárt munkások ilyen számának megállapítása egyoldalúlag, a munkaadó szervezetek által történt és ezzel szemben a szakszervezetek befizetőhelyeken vezetett ellenőrző lajstromaikon csak 134.000 kizárt munkás sorozatát állapította meg. Ez a nagy különbség állítólag onnan ered, mert nagy volt a kizárás által sújtott szervezetlen munkások száma, akik az utóbbi kimutatásokban — természetszerűleg — nem szerepeltek. Valószínűvé teszi ezt az állítást, hogy a »Vorwárts« 1911. évi naptára maga ís 200.000-re teszi az 1910. április 16-án kizárt német építőmunkások számát. Természetesen ingadozók — de jellemzők — a kizárás okozta költségek számadatai is. Az építőiparosok szövetsége elköltötte a középpont 60.000 márkányi rendelkezési alapját és 270.000 márkát, amelyet a Vérein Deutscher Arbeitgeberverbánde bocsátott az építőiparosok szövetségének ebből a célból rendelkezésére. Ennél a tétételnél megemlítendő, mennyire nem tekintik a német munkaadók döntőnek azt, hogy a munkásharcok kollektivszerződéses alapon intéztetnek-e el, vagy annak mellőzésével. Nálunk a munkaadószervezetek, amelyek ellenzik a kollektivszerződések kötését, megalkuvóknak nevezik azokat, akik ilyeneket kötnek. Az utóbbiak viszont uszítóknak az előbbieket. És ime, Németországban a Vérein Deutscher Arbeitgeberverbánde, amely a leghatározottabb ellenzője a kollektív szerződéseknek, külön megadóztatja a tagjait, hogy több, mint egy negyedmillió márkát bocsáthasson a Deutscher Arbeitgeberbund f. d. Baugewerbe rendelkezésére. Pedig a német építőiparosok a maguk összességében azon az állásponton voltak, hogy a munkásaikkal fölmerült ellentéteket kollektív szerződés kötésével akarják elintézni. Hogy az előbb említett 330.000 márkán kivül a német építőiparosok szövetségének helyi szervei mennyit fordítottak a kizárás költségeire és mennyi káruk volt a kilenc heti kizárásból, arra vonatkozólag nincsenek adataink. A három szociáldemokrata építőmunkászervezet — a kőműveseké, az építő-segédmunkásoké és az ácsoké — 8 millió 793.000 márka kiadást számolt el a kizárással kapcsolatban. Az elveszett munkanapok bérértékét pedig húsz millió márkánál magasabbra értékelik. Igazán érdemes megvizsgálni, mik voltak azok az okok, amelyek arra bírták a két harcoló fél — a munkások és a munkaadók — szervezeteit, hogy két hónapon át egységes kitartással, számban meg nem gyöngülve igyekezzenek megakadályozni az ellenfél győzelmét.