Munkásügyi szemle, 1910 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1910 / 1. szám - Az olasz-magyar balesetbiztosítási egyezmény

75 A tuberkulózis és gyógyítása. Irta: dr. Frieűrich Vilmos egyetemi magántanár, a Budapesti Ker. Munkásbiztosító Pénztár főorvosa. Az emberi s állati gümőkór — a megbetegedés gyakoriságánál, hosszú tartamánál s magas százalékú halálozási arányánál fogva — beláthatatlan károkat okoz a nemzeteknek, mivel nagy gazdasági értékektől, nevezetesen munkaerőtől, munkaidőtől s munkaértéktől fosztja meg azokat. Az emberi gümőkórnak társadalmi jelentősége, főleg a munkásnépréteget illetően, közismert. Ebben, a gazdasági és társadalmi viszonyokra gyakorolt hatásban keresendő annak oka, hogy ma az egész művelt világ társadalmát a gümőkór kérdése foglalkoztatja s az államok sorsát intéző körök összefogtak a társadalommal egy közös cél érdekében: gátat vetni a gümőkór pusztításainak, e romboló és károsító népbetegségnek. Főleg azóta, hogy e betegség okozója — a Koch-féle gümőbacillus — ismeretes, nem csupán a kór gyógyítására, hanem első sorban keletkezésének és terjedésének meggátlására, tehát a gümős megbetegedések s az ebből eredő halálozások számának csökkentésére irányulnak a törekvések. És ez a törekvés a tények következménye, amennyiben eddigelé sem a legvéresebb háború, sem az utóbbi századok gyilkos járványai nem szedtek annyi áldozatot, mint ez a népeket sorvasztó betegség s ennek főtypusa, a tüdővész. Ez az összehasonlítás alkalmat ad további következtetésre is; míg ugyanis a nagy járványok, melyek egy országot vagy akár egy világrészt fergeteg módjára végigsepernek, bizonyos, a népek történetében aránylag rövid idő alatt erejüket vesztik, addig a gümőkórnak folyton növekvő tápláló talajt szolgáltat s erejét szítja a tömegnyomor, vagy az a ki nem elégítő szociális helyzet, amelyben a legnagyobb számottevő társadalmi elem: a munkásosztály van; az előbbiek okozta károkat mindenkor helyrehozta néhány év, vagy évtized, az utóbbiét helyrehozni még a jövő feladata. De a járványok vagy heveny fertőző megbetegedések gyors lefolyásúak s a fertőzött rövid időn — néhány napon vagy héten — belül vagy gyógyul vagy kiszenved. Ezzel ellentétben a gümőkóros beteg rendszerint hónapokon, éveken át (átlagos lefolyási idő 6 év) sínylődik, lekötve ápolási igényével családjának egészséges tagjait s a fertőzés forrását rejtve magában, előbb-utóbb saját magának, majd családjának, s esetleg annak a társadalomnak válik terhére, amelynek már nem hasznos, hanem csakis veszteséget okozó tagja. Ha mindezenfelül figyelembe vesszük, hogy a gümőkór széleskörű elterjedésével s a gümős váladék nagymérvű ragályozó képességénél fogva — a mindnyájunkat érhet baleset« módjára — szegényt és gazdagot egyaránt ragadhat el, nyilvánvaló, hogy a gümőkór elleni küzdelemben résztvenni nemcsak a közjót célzó, altruista elveket hangoztató és valló társadalomnak, hanem az önérdeket szemelőtt tartó társadalmi egyednek is első rendű kötelessége. Nem részletezve azokat a számadatokat, melyek a gümőkór országonkénti elterjedését tüntetik fel, csak a tényt állapítom meg, hogy az minden országban, minden nép között ijesztő mérvben pusztít, hová az emberi kultúra elterjedt. Egyes természet-bölcsészek a gümőkór ily általános megjelenését a természetben rejlő célszerűség megnyilatkozásának sejtik, mondván a természet a fölöslegestől, a fogyatékostól szabadulni igyekszik. A fajkiválasztás (Rassenselection) fogalma merül föl, melylyel azonban a gümőkór fellépése legkevésbé sem indokolható, mivel ez nemcsak a születése óta degeneráltat, a fejlődés folyamán visszamaradottat, a gyengeelméjűt, a rút, visszataszító, szaporodással fajfentartásra alkalmatlan, társadalmilag értéktelen egyént semmisíti meg, hanem elpusztítja a normálisan fejlődött, szellemileg ép és értékes, többnyire már felserdült, sőt munkabírása teljében