Munkásügyi szemle, 1910 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1910 / 3. szám - A kórházak és a munkásbiztosító pénztár kölcsönös jogviszonya az 1907. évi XIX. t.-c. hatályba lépése előtt

Munkásügyi Szemle 89 kezéseivel ellentétes minden korábbi törvény és szabály hatályát vesztette és így nem jöhet alkalmazásba az 1891 : XIV. t.-c. 9. §-a sem« (amely megengedi, hogy a pénztár alapszabályaiban kizárja annak a tagnak táppénzigényét, akinek betegségét önhibájából előidézett verekedés okozta), semhogy felismerve azt, hogy a kórház a tag jogán nem követelhet többet a pénztártól, mint maga a tag, az 1891 : XIV. t.-c. 9. §-ának kétségtelen érvényben létét, amely csak az 1907: XIX. t.-c. 52. §-ával lett hatályon kivül helyezve, (Min. indokolás 142. lap) békében hagyta volna. Ily vigasztalanul folyik tovább ez az irányzat, amíg tetó'pontját elérte a 427. sz. elvi határozatban (1693/903. K. sz.), ahol már egyenesen azt mondta ki a bíróság, mint elvet, hogy »a betegsegélyző pénztárak igényjogosult tagjaikért 30 napig terjedó'leg akkor is kötelesek a kórházi gyógyköltséget megfizetni, ha nem véletlen baleset vagy hirtelen beállott súlyos megbetegedés tette szükségessé az illető tagnak utalvány nélkül való felvételét és ezen a kötelezettségen nem változtat az sem, ha a kórházi ápoláshoz utólag sem adták beleegyezésüket^ Alapítja pedig a bíróság ezt a felfogást arra, hogy »az 1876: XIV. t.-c. 58. §-a szerint a közkórházak kötelesek befogadni minden jelentkező beteget, míg a fekhely nem hiányzik, mely emberies rendelkezés jótéteményétől senkit azért, mert esetleg betegsegélyző pénztárnak a tagja, megfosztani nem lehet; az 1898 : XXI. t.-c. 4. §-a értelmében pedig a pénztár igényjogosult tagjáért 30 napig terjedó'leg még abban az esetben is köteles a kórházi gyógyköltséget megfizetni, ha a kórházi ápoláshoz utólagosan sem adná beleegyezését.« Már fenn kimutattuk, hogy az 1898 : XXI. t.-c. 4. §-a egészen mást mond, mint amit a bíróság abból kimagyaráz; csak a §. második bekezdését és a törvény javaslatának vonatkozó indokolását kellett volna szem előtt tartani, hogy a bíróság tisztán lássa azt, hogy a 30 napi fizetési kötelezettség koránt sem oly feltétlen, amilyennek a bíróság kimondja. De mily tarthatatlan az 1876 : XIV. t.-c. 58. §-ára való hivatkozás is! Hiszen nem az a kérdés, hogy a kórház köteles-e felvenni az illető jelentkezőt, hanem az, hogy ki fizesse az ápolás költségét! Ha a jelentkezés alkalmával kitűnik, hogy az illető egyén pénztári tag, az azonnali felvételre pedig sürgős szükség nincs, akkor várhat a tag, amíg a pénztártól utalványt kap. Ha pedig a pénztár — jogával élve — kórházba utalni nem akarja és házi ápolásban kívánja részesíteni, minő »emberies jótétemény« lehet abban a szembetűnő jogtalanságban, hogy a tag egyszerűen kijátszsza a pénztárt, amely pedig őt törvényes segélyben részesíti és bevonul a kórházba, ápolásának költségeit zúdítva a pénztárra? A bíróság félreértette a kérdést és emberies jótéteményt vélt látni ott, ahol pusztán arról volt szó és azt kellett volna eldöntenie, hogy a kórházi ápolás költségét ki viselje: a szegénybetegsegélyezés teherviselője vagy pedig a tagjainak betegsegélyezését törvényben körülirt keretekben gyakorló betegsegélyző pénztár. Valóban, ilyen előzmény után még meglepő, hogy a közigazgatási bíróság 10. sz. teljes ülési döntvénye nem kötelezte a pénztárt a tagjaival szemben fennálló törvényes 20 heti segélyezés tartamán belül, a 30 napon túl ís, a kórházi ápolási költségek viselésére. Az előbb említett elvi határozatnak ez lett volna következetes végiggondolása. Nem ok nélkül indultunk ki tehát fejtegetésünk kezdetén a szegényügynek és a munkásbiztosításnak élesen különböző jelentőségéből, mert a két, teljesen különböző szociális intézménynek a betegsegélyezéssel való találkozása olyan összevegyítésre és fogalomzavarra adhat alkalmat, amilyennek példáját mutatja az a birói gyakorlat, amely a közkórházak viszonylagos felvételi kötelességével véli eldönthetni azt, hogy a betegsegélyezésből mi a munkásbiztosítás és mi a szegényügy feladata.1 ') A kórházak és a munkásbiztosító pénztár jogviszonyát az 1907. évi XIX. t.-c. életbeléptetése óta legközelebbi számunkban tárgyalja e cikk irója, különös figyelemmel az 1. számunkban megjelent közigazgatási bírósági határozatra. Szerk.