Munkajog, 1934 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 1. szám - A túlórázás. Két közlemény

2 MUNKAJOG 1. szám hogy e tartam a gyári munkarendbe felvétes­sék. E törvényi rendelkezések a túlmunka fogalmát tehát nem szabályozzák s így a kér­dés hétköznapokra nézve teljesen nyilt s vasár- és ünnepnapokra is felette zavart ma­rad, mert állandó szokássá vált az életben az, hogy sürgős munka esetén még e napokon is igénybe vétetik az emberi munkaerő, úgy­annyira, hogy büntető rendelkezések fenn­állta ellenére is, köztudatba ment át, hogy az így végzett többletmunka még nem jelent kü­lön honorálandó munkát. Ez állandó felfogást erősítette az is, hogy az állami és egyéb közhatósági tisztviselők munkaideje is csak közszokás alapján lévén szabályozva, a rendeletileg megszabott hiva­talos órákon túl végzett többletmunkát a fő­nök utasítására, a hivatalokban is el kell vé­gezni s csak különösebb munkálatok ellen­értékeként folyósíttatik, mint a munkaadó ál­lam, vagv más hatóság önkéntes juttatása, az ilv tevékenység fejében az úgynevezett túl­va^v különóradíj. E kialakult nézetek jogszokás erejére nem emelkedvén a bíró számára, jogi támpontokul nem szolgálhattak s így a többletmunka fo­galmának megállapításánál döntő tényezőként figyelembe nem jöhetnek. Mégis — figyelem­mel arra, hogy az ipartörvény a gyári munka­rendeknél a munkaidőt szabályozza, s hogy az élet általánosságban a munkaidő bizonyos határát megszabja, mert ellenesetben a termé­szet törvényeivel ellentétes örökké-taitó munka is be lenne állítható a tőke szolgála­tába —: a bírónak el kell fogadnia azt az el­vet, hogy örök munka nem lévén, a munka ki­kötés hiánvában is időtartamhoz van kötve. Ebből viszont nyilvánvalóan következik, hogy az a munka, mely ezen időtartamot meg­haladja, már többletmunka, mely a külön díiázandó munka fogalma felé hajlik. Ez álláspont mellett is nyitott kérdés azon­ban az, hogy az időtartam határa kikötés nélkül hol vonandó meg? Az oly kereske­delmi, vagy ipari vállalatoknál, hol hivatalos óra van, határvonalként a hivatalos órák végpontja kínálkozik. Ez azonban, míg egy­részt szemben áll a kialakult közhivatalnoki szokásokkal, hol a hivatali órákon túl eső sürgős munka túlórának nem számít, más­részt szöges ellentétben áll az ipari, kereske­delmi és gyári munka fogalmával, hol az élet a hivatalos órákon túli munkát gyakran súlyos következményekkel járóan követeli meg. Lehetetlen a termelés és továbbadás rendjén a főnöktől azt kívánni meg, hogy az élet követelte esetekben a hivatalos órán túli munkát külön díjazza, de viszont lehetetlen a tőke számára megengedni azt, hogy fizikai, vagy szellemi munkását ennek életszabta két­ségtelen helyzetével visszaélve, a hivatalos órákon túl a maga előnyére kiuzsorázza. A határvonal megállapításának ez ugyan­csak természetszabta körülményei folytán a túlórázás fogalmának kialakításánál a bíró számára egy harmadik magánjogi szabály jön segítségre. Jogszabály ma már az 1932. évi VI. t.-c. 9, §-a szerint, a magánjogi bírói gyakorlatban kifejlődött azon általános elv, mely szerint „semmis az a szerződés, amely­lyel valaki másnak megszorult helyzetét, könnyelműségét, értelmi gyengeségét, ta­pasztalatlanságát, függő helyzetét, vagy a nála elfoglalt bizalmi állását kihasználva a maga vagy harmadik személy javára, másik fél tetemes kárával ingyenes előnyt, vagy fel­tűnően aránytalan nyereséget köt ki, vagy szerez." Áll e jogszabály különösen az esetre, hol a munkaadó azt vitatja, hogy az állandó alkalmazás során kialakult szolgálat folytán a felek között oly hallgatólagos megállapodás létesült, melynek következtében az alkalma­zott a neki nyújtott ellenszolgáltatás ellené­ben az összes megkívánt munkát elvégezni köteles, minélfogva többletmunkája, illetve túlórái külön díjazás alá nem esnek. Vannak azonban az életben oly esetek is, melyekre a jogszabály nem talál, mert kizsák­mányolásról nincs szó s munkás a munkaadó által igénybe véve mégis elesik attól, amit többletmunkája eredményeként a gazdasági vérkeringésbe értékként bevisz s amivel an­nak első forgalmi állomásán munkaadója gazdagodik, anélkül, hogy annak ellenértékét munkásának megtérítette volna. Ez esetekre a magánjog: az alaptalan gazdagodás — a joggal való visszaélés — és kártérítés álta­lános elveit nyújtja. Alaptalanul gazdagodik az a gyáros, az a kereskedő, az az iparos, aki az általános munkaidőn túl üzletmenetele által igazolt kü­lönösebb és elfogadhatóbb jogos indok nélkül munkásától ellenérték nélkül munkát követel meg, vagy fogad el, — jogával él vissza az a főnök, ki a fenti körülmények fennforgása nélkül munkását túlórázásra kényszeríti ab­ban a helyzetben, mely utóbbit létfenntar­tása érdekében hozzá köti, — kárt okoz mun­kásának az a munkaadó, ki a hivatalosan megállapított, vagy az általános elvek szabta munkaidőn túl munkását a maga számára igénybe veszi, holott az munkaerejét különö­sen a mai nehéz gazdasági viszonyok mellett, a maga, vagy nagyszámú családja számára szabadidejének feláldozásával értékesíteni tudná. E jogelvek azok, melyek a túlóra jogi fo­galmának megállapításánál a bírói gyakorlat számára rendelkezésére állanak s ez általános elvek csillának fel az újabb bírói gyakor­latban is. Szemben ugyanis az elsőbíróságok azon a való élettel és a magánjog nyújtotta jogsza­bályokkal szemben álló gyakori álláspontjá-

Next

/
Thumbnails
Contents