Munkajog, 1933 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1933 / 4. szám - Az 1932. év munkajogi gyakorlata. Folytatás és befejezés

4. szám MUNKAJOG 5 mondotta, hogy: „A munkaadó nem hivatkozhatik arra, hogy a munkavállaló nyugdíjjárulékot nem fizetett, ha a nyugdíjszabályzat szerint a munkaadó tartozott a járulékot a fizetésből levonni s a nyugdíjalaphoz juttatni s ezt elmulasztotta." A P. II. 4272/1930. számú Ítélet értelmében: „Az 1926 : XVI. t.-c. 12. §-a és az ennek alapján kialakult bírói gyakorlat értelmében a munkaadó teljes vagyonával felel az alkalmazottak nyugdíjáért akkor is, ha a szolgálati szerződés értelmében a nyugdíj fizetésére nem maga a munkaadó, hanem az ennek anyagi hozzájárulásában részesülő és keretében külön jogi személyként alakított nyugdíjegyesület köteles." Ugyanezen ítélet értelmében: „Az 1926 : XVI. t.-c. 4. §-ának a rendelkezései szerint az arányszám segítségével átértékelt nyugdíj összegének a megállaüításánál az alkalmazott javadalmazásában 1914. év után bekövetkezett változásoknak jelentősége nincs. Ezért nincsen akadálya annak, hogy a felperes 1914. évre visszavetített fizetése a pengőösszegben legutoljára élvezett fizetésénél magasabb összegben állapíttassék meg." De — végül — ugyanezen Ítéletben (és több másban is) foglaltatik a következő döntés: „Az 1926 : XVI. t.-c. 4. 8-ának második bekezdése szerint az 1914. évi július hó 1. napja után alkotott nyugdíjszabályzatnak a lakbérpótlék százalékát emelő s ekként az illetmény összegét érintő rendelkezését a nyugdíjnak arányszám segítségével történő átértékelésénél figyelembe venni nem lehet." Volt alkalmam máshol (Jogtudományi Közlöny 1932. évi 26. sz.) rámutatni arra, hogy a fenti döntéssel ellentétben a Kúria iP. II. 1334/1928. sz. ítéletében egyenesen azt mondotta ki, hogy „A kir. Kúriának állandó gyakorlata az, hogy a lakbérnyugdíjra nézve a nyugdíjazás előtti utolsó (tehát az 1914. utáni is) nyugdíjszabályzat rendelkezései alkalmazandók." P. II. 7398/1929 sz. Ítéletében kimondotta a Kúria (ez egyébként állandó és egyöntetű gyakorlata), hogy a nyugdíj megállapítása iránti perben, mint többen bennfoglaltatik a nyugdíjjárulék visszatérítése iránti kérelem is. Ugyancsak a régi gyakorlatot követi a következő döntés is: „A határozatlan időre kötött, vagy határozatlan időre meghosszabbított szolgálati szerződést — a törvényben vagy szerződésben meghatározott, azonnali elbocsátásra, vagy kilépésre jogosító eseteken kívül — csak felmondással lehet megszüntetni. Ez a szabály alkalmazást nyer akkor is, ha a szolgálati viszony megszüntetése nyugdíjazással kapcsolatban történik; a nyugdíj kiszolgáltatásával tehát a munkaadó nem mentesül a felmondási időre járó és a nyugdíj mértékét meghaladó illetmények fizetésének a kötelezettsége alól." (P. II. 1030/1931.) A nyugdíj átértékelésének alapja tekintetében elvi jellegű a P. II. 341/1930. sz. döntés, amely a következőket mondja ki: „Az 1926 : XVI. t.-c. 4. §-ának második bekezdése értelmében a felperest megillető nyugdíj átértékelésének alapjául az a koronaösszeg szolgál, amely a felperest az 1914. évi július hó 1-ső napján fennállott nyugdíj-, illetőleg illetményszabályzat szerint megilletné, s ennek a koronaösszegnek a megállapításánál a nyugdíj alapjául beszámítható illetmény gyanánt azt az összeget kell számításba venni, amelyet a nyugdíj alapjául beszámítható illetmény címén az alperesnek a felperessel hasonló munka- és hatáskört betöltött s a felperesével azonos szolgálati idővel bírt alkalmazottja az 1914. évben kapott. Összehasonlítási alap hiányában a felperes átértékelt nyugdíjának a mértékét az 1914. évi nyugdíj alapjául beszámítható illetményéből kiindulva kell megállapítani akként, hogy amennyiben a felperes szolgálatának a hátralevő ideje alatt, a pénzromlás közbenjötte nélkül, további fizetésemelésben részesült volna, ennek az összegét az 1914. évi illetményeihez hozzá kell adni. Azt pedig, hogy a felperes illetményei az 1914. évtől a felperes nyugdíjazásáig a pénzromlás közbenjötte nélkül emelkedtek volna-e és ha igen, milyen összegig, a Pp. 271. §-a értelmében a bíróságnak minden körülmény figyelembe vételével, legjobb belátása szerint kell megállapítania. Általános tapasztalat szerint a magánvállalatok alkalmazottai ugyanabban az állásban és munkakörben csak az abban szokásos átlagos fizetés mértékének az eléréséig részesülnek gyorsabb ütemű fizetésjavításokban, azontúl pedig a fizetés további emelkedése, ha nem is marad el teljesen, de tetemesen lassúbbá válik. Az egy-egy állásban elérhető legmagasabb javadalmazásnak az elérése után pedig az az alkalmazott, aki állás és munkakör tekintetében előléptetésben nem részesül, további fizetésjavításra már egyáltalában nem is tarthat számot. Ugyanez a helyzet akkor is, ha az alkalmazottnak az állása és munkaköre változik ugyan, anélkül azonban, hogy annak a megváltoztatásaaz előzőnél jelentősebb munkakör elnyerésével járna és ekként a javadalmazás mértékére is kiható előléptetésnek volna tekinthető. Nem sértett tehát jogszabályt a fellebbezési bíróság azzal, hogy a felperesnek az 1914. év után koronaösszegben elért fizetésjavitásait figyelembe nem vette, sem pedig azzal, hogy a felperesnek az 1914. évre visszavetííett fizetését a pengőösszegben legutoljára élvezett fizetésénél magasabb összegben állapította meg, mert az 1926 : XVI. t.-c. 4. §-ának a rendelkezései szerint az arányszám segítségével átértékelt nyugdíjösszegének a megállapításánál az alkalmazott javadalmazásában 1914. év után bekövetkezett változásoknak jelentősége nincs." P. II. 1688/1930. sz. ítéletében kimondotta a Kúria, hogy: ,,Az, ho«v a felperes túlalacsony