Miskolci jogászélet, 1943 (19. évfolyam 1-10. szám)

1943 / 7. szám

IV. 1. Amikor a fiatalkorúak bírája egy fiatalkorút fiatalkorúak fogházába utal, előtte az a mindig visszatérő és megoldatlan kérdés merül fel, mennyi idő kell ahhoz, hogy az általa a fiatalkorúak fogházába utalt és ott büntetését töltő elítélt fiatalkorú onnan megjavulva kikerüljön. Ugyanis nem számítható ki előre, mennyi ideig tart, míg az el ítélt annyira megerősödik, hogy visszaesés veszélye nélkül szabadon bocsátható. Itt mindig nagyok a meglepetések: nevezetesen a fiatalkorúak fogházának nevelési célja: a közösségi életre való képesség elnyerése és az ifjúi kötelesség tudatára ébredése egyik ifjú embernél előre nem várt hirtelenséggel, a másiknál pedig várakozás ellenére igen nagy lassúsággal következik be. Kriminálpedagógiailag ezzel a kimagasló jelentőségű ténnyel öszszeíüggésben megoldatlan kérdés, hogy vájjon az ifjú fogoly a kellő időben^ bocsáttatik-e szabadon; ha ugyanis igen korán nyeri vissza szabadságát, félő, hogy visszaeső lesz, mert még nem volt elég ideje a magába térésre és a belső lelki megerősödésre. Ha azonban igen későn bocsáttatik szabadon, úgy az a veszély viszont, hogy a hosszú fogvatartás által elkeseredik és elveszti energiáját a szabad életviszonyokban való mozgásra és éppen ezért rövid idő múlva ismét elbukik. A büntetőjog gyakorlati művelői ezért emelnek szót már régóta a határozatlan tartamú elítélés mellett. Ez azt jelenti, hogy az ítélet nem úgy mint eddig, már eleve egy meghatározott tartamú büntetést szab ki, hanem egy legkisebb és egy legmagasabb mértéket, melyen belül a büntetést el kell szenvedni és amelynél az elítélt erkölcsi törekvésére van bízva, hogy a büntetés legkisebb tartamának elszenvedése után azonnal, vagy nemsokára szabaduljon. Az 1928. évi július hó 18. napján kelt osztrák fiatalkorúak büntetőtörvénykönyve 12. §-ában ezt a határozatlan elítélést már bevezette. Az 1.92ST. évi február hó 16. napján kiadott német fiatalkorúak hüntetőtörvénykönyvében a határozatlan elítélés még nem talált elfogadásra, de az utóbbi években annál inkább propagálták, főként az Akadernie für Deutsches Recht keretében. 2. A birodalom védelmére alakult minisztertanácsnak 1941. évi szeptember hó 10. napján (R. G. Bl. I. 567. 1.) kelt rendelkezése ezt az óhajt valóra váltotta. Ennek a rendeletnek az 1. §-a szerint: Ha egy fiatalkorú tettének büntetésére legalább 9 hónapig terjedő fogházbüntetés van kiszabva és a fiatalkorúban jelentkező káros törekvések miatt nem látható előre, mily büntetési tartam a kívánatos ahhoz, hogy őt a büntetésvégrehajtás során való nevelés által a népközösségbe vissza lehessen vezetni, úgy a bíró határozatlan tartamú szabadságvesztésbüntetést szab ki. A törvény szava szerint a büntetésnek legalább 9 hónapig kell terjedni és a büntetés legkisebb tartamát a bíró az ítéletben határozza meg. A legmagasabb tártam elvileg 4 esztendő, mégis a bíró által oly módon leszállítható, hogy a legkisebb és a legmagasabb tartam között nem kevesebb, mint két évnek feltétlenül kell maradni. Ez a határozatlan elítélés, amit a törvényhozó keretbüntetésnek nevez, kétjesetben nem alkalmazható: 1. ha a törvény szerint a konkrét bűncséTekmenyre eleve már olyan büntetés van rendelve, amely négy évnél hosszabb tartamú, vagy 2. ha a tettes az elítélés idejében 20. életévet betöltötte. Az utóbbi rendelkezést a törvényhozónak az az elgondolása magyarázza, hogy va112