Miskolci jogászélet, 1941 (17. évfolyam 1-10. szám)

1941 / 4. szám - A Szent Korona Ügyésze. Az általános közérdekképviselő kérdéséhez

egyes, mint olyan állott. Semmi elvi vagy gyakorlati ok nincs azonban annak feltételezésére, hogy ugyanez az államrendszer szükségkép elutasító álláspontra helyezkednék azzal a jogvédelemmel szemben is, amely intézményi központjába iaz állam jogrendje — minit minden államvezetés szempontjából élet-fontosságú tárgyi berendezés — szolgálatát állította2). Ez az államvezetési állásfoglalás csak egy bizonyos jogvédelmi gondolattal szemben marasztaló ítélet, „a" jogvédelem eszméjével szemben azonban esetleg: rehabilitáció. Nem döntő és nem szükségképen helyes azonban az a megfontolás sem, amely egyes államelméleti functiok között hatalmi rangsort létesít és a bíráskodás által kifejtett jogvédelmi functiot aizzal a megokolással akarja korlátozni, hogy az csak egy hatalom lévén a több közül — és még hozzá nem is primus inter pares —, nem helyezhető a többi fölé, már pedig a jogvédelem íunctionalis szemlélet szerint tények, cselekvések és magatartások felülbírálása lévén, az nemcsak a szóhangzat szerint, hanem fogalmilag is fölébekerülést, magasabb pozíciót és így hatalmi túlsúlyt jelentene. Az államhatalom egységét megbontó ez a felfogás két jellegzetesen írott jellegű jogrendszerbe, a weimari német- és az amerikai állam-, illetve alkotmánybíráskodás kapcsán keletkezett. A weimari Németország a 1919 augusztus 11-i alkotmány épületét nagyrészt bíráskodási formák között építette fel, úgy azonban, hogy sokak szerint csak a külső alak volt bíráskodási, de nem a belső lényeg, és Carl Schmitt szerint annak a végzetes tévedésnek volt a következménye, amely az államvezetés optimumát attól várta:, hogy ,,peres felek' egy képzelt „bíróság" (Staatsgerichtshof für das Deutsche Reich) előtt államvezetési kérdések, tehát szükségképen politikum tárgyában perbeszédeket" tartsanak3). Az a tevékenység azonban, amelynek során pl. a kormányzat vagy jogalkotás tényeit az alkotmány elveivel való egyezőség szempontjából értékelik, már nem bíráskodás, az a szerv pedig, amely az alkotmányra vonatkozó különböző vélemények tekintetében a döntés magaslatáról határoz, már nem az alkotmány őre, hanem az egész állam szuverén ura4). Ennél a háború utáni tünet-alkotmánynál sokkal messzibb időkbe nyúlik, vissza az északamerikai államok alkotmányfejlődésének az a tendenciája, amely a jogiság biztosítására irányult. Ezt a törekvést juttatta kifejezésre Massachusets állam 1780. évi alkotmánya zárótétele1: „To the end it may be a government of laws and not of the1 men", és ezért mondotta 1845-ben a pennsylvaniai felsőbíróság elnöke, hogy feltétlenül szükség van egy olyan független szervre, amely elzárja az utat az alkotmányellenes törvény előtt is, 2) Ez pl. a közigazgatási bíráskodás helyzetének és jövőjének problémája a nemzetiszocialista német és a fasiszta olasz tekintélyi államrendszerekben; v. ö. erre különösen legutóbb: Martonyi János: A közigazgatás jogszerűsége a mai államban. Budapest, 1939. 3) Schmitt, Carl: Das Reichsgericht als Hüter der Verfassung. (Die Reichsgerichtspraxis im deutschen Rechtsleben, Berlin und Leipzig, 1929. I. Bd. 154—178.) 177. 4) Schmitt, Carl: Der Hüter der Verfassung. (Beitráge zum öffentlichen Recht der'Gegenwart. 1.) Tübingen, 1931. 132. 50