Miskolci jogászélet, 1941 (17. évfolyam 1-10. szám)

1941 / 8. szám - Az alkalmatlan kisérlet

jelenti3). A szóbanlevő rendelkezés ily értelmezése mellett azonban a mai büntetőjogász is kénytelen lett volna gyilkosság ikísérletében, illetőleg az ez által végrehajtott felségsiértésben bűnösnek kimondani a Bastille-ban 1602ben hazaárulás miatt lefejezett Biron herceget, Franciaország egykori marsallját és pairjét azért, mert IV. Henrik viaszból készített másának szívét tűvel szurkálta át, hogy így az ördöggel cimborálva előidézze királya halálát. És szándékos emberölés kísérletéért kellene elítélni pl. azt az embert, aki abban a meggyőződésben, hogy a nátron halálokozásra alkalmas, ily kémiai anyagot ad be ölési szándéklkai ellenfelének, vagy — hogy Feuerbach sokat idézett példájával éljünk — azt a babonás parasztot, aki mást ráimádkozással akar megölni. Egyszóval büntetni kellene még a nomologikus tévedésen alapuló mindenféle bűnös terv végrehajtását, vagy végrehajtásának megkezdését is, tehát a legkülönbözőbb olyan cselekményeket, amelyeknek büntetőjogi megtorlása ellen a leghatározottabban tiltakoznék az emberek lelkében élő egészséges jogérzet. Mindezt látva, csaikhamar ráeszméltek egyes jogtudósok arra, hogy a törvény akkor, amikar a bűncselekmény véghezvitelének megkezdésében ál^ lapítja meg a kísérletet, kiirekeszti ugyan az előkészületi cselekményeket a büntetendőség területéről, ellenben a kísérlet büntetőjogi fogalmát egyáltalában nem határozza meg4) és így a thébai sphinx nyelvén beszélve, tulajdonképen egy talányt tár elénk. Egy talányt, amely arra vár választ megfejtőjétől, vájjon a köznapi értelemben vett kísérlet körén belül melyik az a szűkebb kör, amely a büntetendő kísérlet területének a törvény intenciója szerinti határait szolgálja? És ezzel már előttünk is áll a kísérlet tanának tengelye, legmélyebb és legnagyobb jelentőségű problémája, az a kérdés, amelyet „alkalmatlan kísérlet" felirat alatt tárgyal a jogtudomány. Köztudomású, hogy minél megfejthetetlenebbneki látszik egy jogi probléma, annál csábítóbb a vele való foglalkozás. Ezért érthető, hogy a büntetőjogászok olyan rendkívül nagy számban vállalkoztak a sphinxen győzedelmeskedő Oedipus szerepére. Kezdő jogászok és elismert tekintélyű tudósok egyaránt lázasan keresték, kutatták a megoldás kulcsát: azt az értékelő szempontot, amelyet a törvény akaratának megfelelően irányadó elvül kell tekinteni a kísérletként büntetendő magalartásoiknak a kísérlet közkeletű, életbéli fogalma alá eső cselekmények közül való kiválasztásánál. Ési miután az ériékelő szempont tekintetében a legeltérőbb nézetek támadtak, rövidesen élénk, még ma is tartó vita fejlődött ki az írók között. Ehhez az évtizedek óta folyó diszkusszióhoz most mi is hozzá akarunk szólni és el akarjuk mondani a vita tárgyát tevő kérdésben kialakult álláspontunkat. Mielőtt azonban ezt tennők, vázlatosan ismertetnünk kell a főbb irodalmi állásfoglalásokat és a reájuk vonatkozó észrevételeinket. *) Klee: Wille und Erfolg in der Versuchslehre (1898) 1. és 2. 1, és Hellmuth von Weber: Zum Aufbau des Strafrechtssvstems (1935) 15. 1. 4) Delaquis pl. a következőket mondja: „Der Ausdruck, Anfang der Ausführung'soll, das ist schon von vielen Autoren hervorgehoben worden, nicht eine Versuchsdefinition, sondern lediglich die Grenze gegenüber der straflosen Vorbereitungshandlung gebén, alsó die Grenze der Strafbarkeit nach oben hin bestimmen". (Der untaugliche Versuch — 1904 — 208. 1.) Lásd továbbá többek (között Kohler: Studien aus dem Strafrecht I. (1890) 9. 1.. Klee: i. m. 34. 1. és Frank: Das Strafgesetzbuch für das Deutsche Reich (1925) 85. L 122