Miskolci jogászélet, 1941 (17. évfolyam 1-10. szám)

1941 / 1. szám - Büntető igazságszolgáltatásunk az utolsó években és kríminalpolitikai teendőink

A számok azt mutatják, hogy míg a 18 év alatt a megelőzőleg háromszornál többször büntetve volt elítélteknek az abszolút száma 207-ről 4,273-ra, százalékos részük az összes elítélteknek a sorában pedig 0.6°/oról 8.4%-ra szökött fel, 1929-től 1938-ig pedig 1,257-ről 4,273-ra, százalékban kifejezve 2.9%-ról 8.4%-ra emelkedett, — addig a szigorított dologház intézményének életbeléptetése óta, 1929-től 1938-ig, tehát tíz év során (az 1928. évi 10. t. c. csak ez év során lépett életbe) a szigorított dologházba utáltaknak a száma 131-ről, időközben ugyan jobban, de az 1938. évi beutalások számát nézve, csak 136-ra emelkedett; százalékban kifejezve helyesebben tükröződik vissza a helyzet; míg az ilyen megelőzőleg többször mint háromszor büntetve volt elítéltek számához viszonyítva 1929-ben a bíróságok ezeknek 10.4%-át utalták a szigorított dologházba, addig azóta a bíróságok következetesen és fokozatosan aránylag mindig kevesebbet, 1938-ban már csak 3.2%-ot utaltak be a szigorított dologházba. Jól tudjuk, hogy bíróságaink a büntető represszió egyéb eszközeit is alkalmazhatják az ilyen sokszorosan visszaeső, többnyire hivatásos bűntettesekkel szemben. Mégis vitán felül áll, hiszen törvényhozásunk éppen az ilyen közveszélyes büntevők ártalmatlanná tétele végett teremtette meg a szigorított dologház intézményét, hogy az ebbe való beutalás a legalkalmasabb eszköz. A beutalások azonban — a számadatok szerint — nem történnek meg kellő számban. A gyakorlat azt a látszatot kelti, hogy a szigorított dologház intézménye nem ment át kellően a Büntető bíróságok tudatába és hogy nem élnek elég sokszor azzal a jogukkal, hogy az ilyen bűntetteseket ide beutalják. A probléma nemcsak büntetőjogi, hanem fiskális szempontból is jelentőséggel bír. Amint a praktikus amerikaiak erre ismételten reámutattak, az a körülmény, hogy a szabadságvesztésre elítélt egyéneket gyakran évtizedeken át a közület tartja el, hozzávéve a bűnügyi költségeket stb.-t, mindez az adófizetők zsebének alapos megterhelését jelenti; ha ezeknek a visszaesőknek csak egy részét is megmenteni tudnók, ez a helyzeten számottevően segíthetne, ezeknek az egyéneknek a számát csökkentené és az adófizetők eme terheit is apasztaná. Másik észrevételünk a bírói gyakorlattal szemben az lenne, hogy a bíráskodásban gyakran mutatkoznak nagy eltérések, feltűnő ellentétek; ez látható gyakran különösen a büntetés kiszabása kérdésében, de egyéb tekintetben is, így például a megsértett jogjavak értékelésével kapcsolatban is; érzésünk az, hogy a büntető bíráskodásban szereplő fórumaink a represszió és eszközeinek alkalmazásában nem járnak el eléggé egyöntetűen. Ez különösen a kihágások tárgyában folytatott bíráskodásban látható sokszor. Pontos adatok e tekintetben nehezen sorakoztathatok fel. Amenynyire azonban a napi hírekből, a törvényszéki rovatokból, 2—3 lap tudósításának egybevetéséből, hitelesnek látszóan megállapítható, gyakran ötlenek szembe látszólag eléggé ellentétes, vagy legalább is nagyon eltérőknek mutatkozó döntések. Jól tudjuk, hogy ilyen esetekben, a rövid tudósításokból alig ki9