Miskolci jogászélet, 1937 (13. évfolyam 1-10. szám)

1937 / 10. szám - Dr. Szlávik Mátyás emlékezete. 1860-1937

Szlávik rendkívül szorgalmas író, akinek figyelmei csaknem mindenre kiterjed, de egyéniséget nem tudott műveibe önteni, mert túlságosan fiatalon kellett számot adni önmagának a filozófiai és theologiai tudományos rendszerekről, amelyek még vérébe nem mehettek át és így jobbára csak szócsöve lehetett a külföldi tudósok rendszereinek. Sokoldalú egyéb irányú elfoglaltsága nem adott neki alkalmat és időt arra, hogy felvetett — egyébként értékes — gondolataiba elmélyedjen és ezért stílusa is sokszor nyugtalan, kiegyensúlyozatlan. Egyegy cikkében a tudós neveknek és felsorolt munkáknak egész tömegével találkozunk, úgy, hogy a felvetett kérdésnek csupán mozaikszerű vázrajzát adja, legtöbbnyire csak adatokat nyújt és nem értéket biztosító szintetikus munkát. Szlávik írói működése értékben erősen emelkedett volna, ha jóval kevesebbet ír. Nagyobb otiumra lett volna szüksége és akkor az egyébként hangyaszorgalmú író ma is értékes theologiai és filozófiai munkákat és tanulmányokat alkothatott volna. Pedagógiai működése áldásos volt; tanítványai szerették, mert szigorú hangja és szúrós tekintete ellenére meleg szív lakozott benne, ízig-vérig magyar érzésű ember, bár dobsinai német származású volt; a Theologiai Otthonban tót szót nem tűrt theológusai között. Az államfordulat bekövetkezése után keserves napok virradtak rá, mivel a csehek három hónapon át internálták Theresienstadtba, majd kiutasították Eperjesről, ahol egy emberöltőt eltöltött. Budapestre került, ahol eleinte nagy családjával (9 leánygyermeke volt) vagónlakó volt, majd a pozsonyi és eperjesi Budapestre menekült theologiai akadémiák egyesülése után ezen egyesült akadémián három évig működött mint tanár s ezután a Sopronba kihelyezett theologiai fakultás felállításakor, 35 évi theologiai tanári szolgálat befejeztével nyugalomba vonult. Budapest zajos életéhez a nagy természetbarát nem tudott hozzászokni és ezért nyugalombavonulása után Rákosszentmihályra költözött, ahol két ünnepi esemény aranyozta be még élete alkonyát. A Magyar Tudományos Akadémia 1931-ben őt tüntette ki a Kazinczy Gábor jutalomdíjjal és emlékéremmel, amelyet hosszú tanári és irodalmi működésének elismeréséül kapott. A halleiwittembergi egyetem pedig ötvenéves doktori évfordulójára 1934 július 28-án arany diplomával tüntette ki és tudományos és irodalmi működésének kellő méltatásával melegen üdvözölte. A jogakadémia megfesttette olajban tanácsterme részére arcképét és kari üléséből köszöntötte őt tudományos kitüntetésének elnyerésekor. Az ősi eperjesi Kollégiumnak lelkes, buzgó munkása, szorgalmas és fáradhatatlan profeszora, dékánja és rektora volt. Lelke visszavágyott Eperjesre, Dobsinára, a Tátrába, ahol évente itt is, ott is felfeltűnt, mint az élő lelkiismeret, de fájó szívvel látta, hogy régi hazája kezd idegen lenni... Halálával egy igaz magyar szív távozott el sorainkból. 273