Miskolci jogászélet, 1933 (9. évfolyam 1-10. szám)

1933 / 5. szám - Berecz Sándor dr.: A tökéletes választójog [könyvismertetés]

(55) MISKOLCI JOGASZÉLEI lí dukál, mint amennyit az adatok rendszeres feldolgozása elérhetne.. A közvélemény általános érdeklődésének a felkeltésére, a probléma és annak jelentősége szempontjából azonban, a feldolgozásnak ez a formája kétségtelenül alkalmasabb. Remélhető tehát, hogy az ilyképpen elveszett tudományos érték a közvélemény megfelelő felvilágosításában fog megtérülni. „A tökéletes választójog" bevezető fejezetei részben a magyar választójog reformjának szükségszerűségét igazolják, részben a választójognak európaszerte bekövetkezett fejlődését és visszafejlődését mutatják be, részben pedig a régi magyar választójog hibáit és bűneit tárják szomorú példákkal az olvasó elé, míg a mű első, a különböző európai választójogokat is átfonó fejezete a titkos szavazás történetét adja elő s helyességét kívánja bebizonyítani, annak a kidomborítása mellett, hogy Magyarországon is csak ez lehet az egyetlen arkánum a múlt még máig be nem gyógyult sebeire. E bevezető fejezetek után Szerző áttekinthető képet nyújt az összes európai országok parlamentáris választójogáról, kiemelve az egyes választójogok lényeges karakterisztikumait, majd pedig a különböző jelölési rendszereket ismerteti és hosszabb idézetekkel tárja fel a tarthatatlan magyar jelölési rendszer kritikáját. A mű legértékesebb és legkimerítőbb fejezete a kisebbségi képviselettel és az arányos választási rendszerrel foglalkozik s ehelyen végig kísérve Európa összes országainak választási rendszereit, az arányos választási rendszer minden megvalósult, avagy akár csak tervekben és programmokban élő alakját kimerítő és szemléltető történeti példákkal tárja elénk. A mű további fejezetei a választási visszaélések ellen kívánnak drákói szigort, fair play-t a választási küzdelemben, az 1931. évi magyar képviselőválasztás belügyminiszteri hivatalos adatait publikálja s végül konkrét terveket is tárnak föl a magyar választójogi reform megoldására vonatkozólag. „A tökéletes választójog"_nak e rövid vázlata is igazolhatja azt a megállapításunkat, hogy Szerző e munka megírásává] valóban értékes feladatot végzett. Elismerésünk mellett azonban nem zárkózhatunk el Szerző munkájával szemben a kritika hangjától sem, melyre e mű, a tudományos szempontból kifogásolható rendszer, illetve rendszertelenség mellett igen sok vonatkozásban szolgáltat alapos okot. Lényeges hibája például a műnek, hogy nem igyekszik tisztázni az alapvető és számtalanszor használt fogalmakat, amelyek azután néha egymástól eltérő és nem ritkán téves értelmezésben kerülnek alkalmazásra. Ilyen tisztázatlan fogalom a műben maga az általános választójog is, amelynek a 46. lapon közölt táblázat szerint pld. egyetlen kritériuma a korhatár volna. Hasonló zavar jelentkezik a műben a „felsőház" és „szenátus" fogalmai körül s ennek az eredménye azután Szerzőnek az a megállapítása például, hogy ,,ha a magyar felsőházat összehasonlítjuk demokratikus felsőházakkal, például a francia szenátussal, azt látjuk, hogy a magyar felsőház végeredményében csak 31.1% ei-ejéig — szenátus." Indokolatlanul és helytelenül használja továbbá Szerző igen sok helyen a „korrektivum" megjelölést is, csupán korrektivumot állapít meg ott is, ahol máielvi, vagy rendszerbeli lényeges eltérésekről van szó (nyílt szavazás, érdekképviselet) s teljesen szabad teret nyújt a csapongó képzeletnek „korrektivumos közjogi rendszer" (27. 1.), vagy hasonló megállapításaival. Az anyag riportszerű feldolgozásában találhat magyarázatot az a körülmény is, hogy az egyes rendszerek és elvek igen sok helyen és néha csaknem kizárólag a gyakorlati politika tényezőinek nyilatkozataiban nyernek megvilágítást, amennyiben pedig itt-ott az elmélet munkásai is idézésre kerülnek, állásfoglalásuk mindenkor axiómának számít. Megjegyezhető végül még az is, hogy bárha Szerző búvárkodásának alapossága s illusztráló példáinak gazdagsága a munkát sok értékes részlettel gazdagítja (pld. a transzfer-rendszer szemléltető bemutatása), a példák gazdagságára és a választói rendszer matematikai igazságtalanságának bebizonyítására való törekvése az okoskodásnak olyan területeire is elvezetik, amelyek a választójog elvi kérdésével avagy lényegével többé semmiféle komoly összefüggésben nem állanak. Csak példaképpen idézzük, hogy Szerző többek közt azt is be akarja bizonyítani, hogy „Magyarországon 5U-000 szavazó 8 mii. lió 600.000 lakosnak diktálhat törvényt." Erre a furcsa és meglepő eredményre azon az alapon jut el, hogy miután a magyar képviselőház, a házszabályol" értelmében a határozatképességhez csak 50 képviselő jelenlétét kívánja meg s e határozatképes szám legkisebb majoritása, tehát 26 képviselő, lehetne adott esetben a 26 legkisebb választókerület képviselője is, ebben az esetben a választásoknál ezekre a képviselőkre leadott szavazatok összege, — az 1926. évi általános választások példája szerint kb. 54.000 szavazat, — diktálja a törvényt.!? Mindez azonban természetesen nem érinti Szerző művének azokat az értékeit, amelyeket fentebb már kiemeltünk. Teljesen különálló elbírálás alá tartoznak viszont azok a tervek és propozíciók, amelyeket Szerző a magyar választójogi reform megoldására vonatkozólag terjeszt elő. Kiinduló pontja az ajánlási rendszer megkönnyítése. Az ajánlást 100—150 választó polgár aláírásához kívánja kötni, de egyben 2000 pengő választási biztosítékhoz is. Ebben a kérdésben különben már a mű gerince is részletes igazolását nyújtja annak, hogy a választási biztosíték jobban beválna, mint a mai ajánlási rendszer. Mindebben Szerzőnek kétségtelenül igaza van, csak hogy ezzel az igazolással még nem mondott sokat és nem döntötte meg azokat az érveket, amelyek a választási biztosíték ellen is jogosultan felsorakoztathatók. A választási rendszer kérdésében Szerző az arányos képviseleti rendszer teljes és tökéletes mértékben való megvalósítása mellett tör pálcát s a képviselők számának 200-ra való leszállítása mellett, a választókerületek új megalkotására vonatkozólag nagyjában azt a tervet terjeszti elő. amelyet „Uj választó, jogot!" című munkánkban, a megoldás egyik alternatívájaként, „vármegyei lajstromok" elnevezéssel már publikáltunk. (Miskolc, 1931.) Szerző azonban összesen 30 választókerületet tervez és e kerületeket a maradékszavazatok érvényesítése céljából 6 választókerületi csoportba foglalja. Terveiben erősen a Brüning-kormány 1930-ban benyújtott választójogi tervezetének a hatása alatt áll, amelynek Georg Keisenberg a szerzője. E tervekkel szemben különben csupán két érdemi kifogást emelhetünk. Az egyik az. hogy Szerző, bárha művében fel is említi a nagyon kis kerületekben megvalósított arányos képviselet' rendszer hátrányait, terveiben mégis csak számol