Miskolci jogászélet, 1933 (9. évfolyam 1-10. szám)

1933 / 1. szám - Dr. Kőrösi Kálmán: Az ügyvédi rendtartás reformjának alapelvei [könyvismertetés]

iü MISKOLCI JÖÖÁSZÉLET Ez a munka, mint azt a szerző a bevezetésében is említi (5. o.), nem csupán azokat az alapelveket tar talmazza, amelyeken az ügyvédi rendtartás reformja felépíthető, hanem lényegében annál sokkal többet ad, felölelvén az ú. n. ügyvédi kérdés egész komplexumát. Ma — mikor az ügyvédek helyzete olyan fájdalmas és égető kérdéssé nőtte ki nálunk magát, mikor ennek megoldására komoly tanulmányok, brosürák és számtalan, más fajtájú publikációk tömkelegei jelentek meg, az ilyen tárggyal foglalkozó mü ismertetése során sem idő, sem alkalom nem nyilhatik a problémák fölötti elmélyülésre, — amely mostanában már csak önálló munka keretében látszik célszerűnek. Épp ezért jelen esetben is csupán a tanulmány ered ményeinek puszta közlésére és itt-ott azok érdekes indokolásainak megemlítésére fog sor kerülni. Mégis az egész munka tudományos kritikai méltatására, — eltekintve teljesen attól a meghatottságtól és nagy kegyelettől, amelynek kíséretében ennek az elhalt nagy koncepciójú jogásznak és ügyvédnek a művét olvassuk, — legyen szabad csak annyit lerögzíteni, hogy e tanulmányban tett tudományos megállapítások —, noha az értekezés ezelőtt 5 évvel, 1928-ban már elkészült — még most is eleven erővel tapintanak rá az ügyvédség legsúlyosabb gondjaira és mutatják meg legtöbbször a helyes irányt, azoknak orvoslására. (Sajnos, köziviszonyainknak eléggé jellemző kritikáját adja az a körülmény, hogy a gyakorlati megoldásra még ennél a problémánál sem történt elhatározó lépés.) A szerző a könyv első részében megkapó okfejtés mellett a reform okait, terjedelmét és szükségességét fejtegeti. (5—8. o.) A második részben az ügyvédi szervezetet veszi taglalás alá. Ennek során hosszú, de minden érvet és ellenérvet felölelő érdekfeszítő elmefuttatás után az ügyvédi „numerus clausus" hívének vallja magát, amelyet a mai helyzetben elkerülhetetlen szükséges rossznak tart. Ehez a korlátozáshoz végső remédiumként „bizonyos elvi áldozatok árán" (140. o.), de mégis hozzá kell nyúlni. Bár szerinte ez is 15— 20—25 év múlva fogja éreztetni hatását, tehát csak egy újabb ügyvédgeneráció javát fogja majd szolgálni. (142. o.) A létszámot 5 évre terjedő hatállyal a kamarák javaslata mellett a felállítandó Orsz. Bizottság állapítaná meg minden egyes kamara területére. A lokalizációt elvetendőnek tartja, valamint — a Pollák-féle tervezettel ellentétben — nem híve a bifurkáció egyik fajtájának sem, miután ezek lényegesen úgy sem javítanának az ügyvédi kar helyzetén, amellett ezek drága elvfeladásba is kerülnének. (28—30. o.) Majd az ügyvédi pályáról más pályákra való átlépésekkel foglalkozván, megállapítja, hogy ennek legnagyobb akadálya az, hogy szerinte minden életpályának meg van a maga Monroe elve (31. o.), amelynek a megzavarása nagyobb bajt, mint hasznot okozna. Bár ideális lenne az angol minta, ahol hosszú praxis és érdemek után az ügyvédi kar termeli ki a bírói szukreszcenciát. De mégis jobb nálunk egyelőre csak szórványos kinevezésekre szorítkozni. A fenti okokból és egyéb indokokból nem lenne tanácsos a jegyzői állások ügyvédek általi betöltése sem. Egyedül a közjegyzőségek töltendők be szakmai (de nem politikai!) érdemek alapján a bírói, közjegyzői (helyettesi), ügyvédi és az elméleti jogi pályán működők közül. Viszont az ügyvédi pályára való átlépést erősen meg kívánja szorítani. A tíz évnél több szolgálati évvel rendelkező, de teljes nyugdíjképességüket el nem ért köztisztviselők azon a helyen, ahol rendes szolgálatukat teljesítették, 3 évig be nem jegyezhetők (I. a Te. 131. §-ának ehhez hasonló enyhébb megoldását) és ezek tényleges gyakorlatuk alatt nyugdíjukat nem élvezhetik. Bírói pályáról átlépő jelentkező pedig általában csak úgy vehető fel, ha ezt megelőzőleg már legalább négy ügyvéd jegyeztetett be a névjegyzékbe. Megszervezendőnek tartja a római jogélet mintájára a „juris consultusok" karát, azaz az igazságügyminiszter a szolgálattal, ill. a gyakorlattal felhagyó nemes múlttal bíró ügyészek, bírák és ügyvédek közül jogi tanácsadókat nevezhet ki, akik jogi véleményadásukért tiszteletdíjat követelni jogosultak, de egyéb tevékenykedést nem fejhetnének ki. Nem tartható azonban egészen szerencsés megoldásnak, hogy bizonyos érdemek esetén az igazságügyminiszter igazságügyi tanácsosi és főtanácsosi címeket osztogathasson ; valamint azt, hogy közigazgatási és pénzügyi hatóság előtti tárgyalásokon csak a közigazgatási vizsgát sikerrel kiállott ügyvédek szerepelhessenek. (Az amúgy is feleslegesen sok vizsgát, még egygyel szaporítani?!) A kamarák létszámát a táblai székhelyek szerint kívánná megállapítani. Ezzel szemben úgy a decentralizációnak (vidéki kamarai bizottságok), mint a centralizációnak (központi orgánum) a kellő módon érvényesülést akar nyújtani. Megreformálandónak tartaná a közgyűlést, a választmányt és a választási eljárást és a kamarai illetékeket. Sajnos, a helyszűke miatt ezekkel nem lehet részletesen foglalkozni, valamint a Kamara hatáskörét illetően életbeléptetni kívánt sok érdekes újítással sem, amely a kamarai hatáskör széleskörű kibővítését célozza. Mint pl. ilyen lenne az, hogy a kamarát a fegyelmi bíráskodáson kívül kari bíráskodás is illetné azon perek tekintetében, amelyek ügyvéd és ügyvéd között, az ügyvéd és irodai alkalmazottai között a helyettesítés, vagy más megbízás, illetve szolgálati viszonyból kelekeztek; végül azok a perek, amelyek ügyvéd és ügyfél között bármely ügyvédi ténykedés igénybevételéből keletkeztek. (61. o.; 1. a Pollák és nagy Dezső f. tervezetet!) Továbbá szükségesnek tartja a kamarai választott bíróságok felállítását, amely a nálunk eléggé elhanyagolt, választott bírósági intézményt próbálná ebben a formában igen érdekes és figyelemre méltó szervezeti motívumok alkalmazása mellett népszerűsíteni. Végül a kamarai hatáskör kiterjesztése nyilvánulna meg abban is, hogy mindennemű ügyvédi kirendelésbe (főként tömeggondnoki és vagyonfelügyelői) erős, mondhatni döntő befolyást gyakorolhassanak a kamarák és az ne csak a bíróságok diszkrecionális joga legyen. Majd harmadik részében az ügyvédi képzettség kapcsán a jogi szakoktatással foglalkozik részletesen. Ez nemcsak a közelmúltban felvetett aktualitásánál fogva, hanem egyébként is annyira szövevényes nagy probléma, hogy külön ismertetést lehetne a könyv csupán ezen részének szentelni. — Most azonban csak annak hangsúlyozására lehet szorítkozni, hogy a szerző rámutat ugyan az itt tapasztalható mérhetetlen nagy hibákra és minden jogi képesítést kívánó pályán mutatkozó jelentékeny káros hatására,