Miskolci jogászélet, 1930 (6. évfolyam 5, 6, 7-8, 9-10. szám)

1930 / 9-10. szám

(Í29) MISKOLCI JOGASZELET 9 A Társadalmi biztosítás ügyében levelező Bizottság (1921). A Mezőgazdasági vegyes tanácsadó Bizottság (1922). A vándorlási Bizottság (1926). A Bennszülöttek munkájával foglalkozó Bizottság (1926). A „408" szakasz Bizottsága (1927), mely a ratifikált Egyezmények végrehajtásáról szerkesztett jelentések ellenőrzésével van megbízva, amelyet a Tagállamok a versaillesi békeszerződés 408. szakasza alapján kötelesek szerkeszteni. A Szellemi munkások tanácsadó Bizottsága (1927). A Magánalkalmazottak tanácsadó Bizottsága (1929). Az automatikus vasútkapcsolás Bizottsága (1929). A Textilipari munkaviszonyokkal foglalkozó Bizottság (1928). A fentebb felsorolt Bizottságokon kívül többször ülésezett a Munkásstatisztikával foglalkozó Konferencia, úgyszintén szakértők üléseztek a háborús rokkantak ügyében is. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal a Tagállamokkal való kapcsolatok elevenítése érdekében Levelezési Irodákat tart fenn, így Olasz-, Német-, Franciaországban, Nagybritanniában, az Egyesült Államokban, Indiában és Japánban. Hivatalos levelezők vannak még: Budapesten, Bruxellesben, Bukarestben, Bécsben, Madridban stb. 1929 november l-ig 32 ország összesen 377 Egyezményt ratifikált s 14 állam hozzájárult az 1906. évi berlini Egyezményhez. Magyarország eddig 13 Egyezményt iktatott törvényei közé, még pedig a fent részletesen ismertetettek közül a 2., 3., 4., 6., 8., 14., 16., 17., 18., 19., 20., 25. szám alattiakat s hozzájárult a berni Egyezményhez. A 14. sz. alattit feltételesen fogadta el, t. i. Anglia, Franciaország és Németország ratifikálásától tette függővé. Mdtyus Viktor dr. Az u, n. alkalmatlan kísérlet kérdéséhez „Bizonyos borzongással lépek e területre, melynek bejárata: az alkalmatlan eszköz, alkalmatlan tárgy s alkalmatlan cselekvés felírást viseli s melyen oly elkeseredett harc folyik már évtizedek óta a különböző nézőpontból kiinduló kriminalisták között", mondja Angyal (A véletlenség és kísérlet, 1903. 25—26.). És tényleg, még ma is bizonyos bátorság kell ahhoz, hogy valaki, kezdő létére, erre a területre lépjen. Miért? Az ú. n. alkalmatlan kísérlet kérdése, — eltekintve attól, hogy módszertanilag a büntetőjogi kísérlet általános problémakörének egyik része, mellékhajtása, csak s így vizsgálat tárgyává csak az utóbbira vonatkozó megállapítások kikristályosodása után tehető, _ dogmatörténetileg a kísérlet egységes tanában bennrejlőn azon kontroverziákba torkollik, melyet a kriminalisztika egyik újabb iránya váltott ki, hadat üzenvén a klasszikus büntetőjogdogmáinak. Az új irányok által hirdetett tételek egyike a NBE. 1902. évi szentpétervári kongresszusán nyert először, _ hogy úgymondjam, _ félhivatalos elismerést abban a megállapításban, hogy „a bűnöző cselekményeinek következményeiért csak annyiban felelős, amennyiben azokat előrelátta, vagy előreláthatta". (Idézi: Angyal, A véletlenség 3. és Irk a büntetőjogi alapfogalmak módszertani kritikája. 1926. 116.) Az így magában aggályosnak nem mondható tételből Angyal a következő reformeszméket olvassa ki: pozitive: „amit a bűnöző előrelátott vagy előreláthatott, azért felelős, tekintet nélkül arra, vájjon bekövetkezett-e az előrelátott vagy előreláthatott eredmény, vagy nem"; negatíve: „a tényleg beállott következmények közül azokért, melyeket a bűnöző előre nem látott és nem is láthatott, felelősségre nem vonható, bár azok az ő cselekményeivel causalis nexusban vannak." (A véletlenség. 5.) Hogy mennyire igaza volt Angyalnak, mutatja a magát ez új irányok követőjének valló Irk közel negyedszázaddal később tett azon megjegyzése, hogy a klasszikus büntetőjog saját alaptételeit „egyfelől az alanyi bűnösség nélküli objektív tényálladékokhoz fűződő büntetések szankcionálásával, másfelől a praeterintencionális cselekmények meghonosításával volt kénytelen áttörni." (Btőjogi alapfogalmak 117.) Az említett új irányok idézett tétele elsősorban az alanyi bűnösség tanában érezteti hatását, de ugyanakkor a részesség és kísérlet területén is s ez utóbbival való vonatkozásában a kísérlet és a befejezés parificálását célozza. Midőn tehát az ú. n. alkalmatlan kísérletet választottam dolgozatom tárgyául, tisztában kellett lennem azzal, hogy valami csekély tekintetben is eredményes munka az említett irodalmi harcban kialakult vélemények között való állásfoglalás nélkül nem végezhető. Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy az ú. n. alkalmatlan kísérlet fogalma dogmatörténetileg kialakult fogalom, mely tételezve egy állam büntetőjogi kódexében sem található. Feuerbach volt az első, aki különbséget tett alkalmas és alkalmatlan kísérlet között. A kísérlet alkalmas s egyszersmind büntetendő akkor, „wenn sie objektív gefaehrlich ist" és ezen objektív veszély fennforog, „wenn die Handlung selbst ihrer áusseren Beschaffenheit in ursachlichem Zusammenhange steht". (Lehrbuch IV. kiad. (1808). 42. §.) A distinkció első tudományos kiépítése pedig Mittermaier nevéhez fűződik (V. ö. a N. Arch. für Crim. (Halle)-ban megjelent értekezéseit.). Sőt Mittermaier már az abszolúte és relatíve alkalmatlan eszközök között is distingval, miszerint az abszolúte alkalmatlan eszközökkel elköI vetett kísérlet minden körülmények között, a relatíve alkalmatlan eszközökkel elkövetett kísérlet pedig csak a konkrét esetben elégtelen a szándékolt bűncselekmény előidézésére. (N. Arch. I. 183.) Mellőzve azonban a történeti fejlődés a jelen esetben céltalannak tetsző további ismertetését, Heller nyomán rá kell mutatnom arra a logikai önellentmondásra, amelyben az „alkalmatlan kísérlet" terminológia szenved. (Magyar büntetőjogi jegyzetek, 1929. 173.) Valaminek megkísérlése egy határozott cél elérése érdekében való tevékenykedést jelent. Ha a tevékenység foganatosítása, megkezdődött, de az eredmény valamely külső körülmény közre játszása folytán elmaradt, kísérletről beszélünk utólagos prognózis alapján is, ellenben ha a tevékenységben, vagy magában a célban van az eredmény elmaradásának az oka, abban a tekintetben t. i., hogy alkalmazásba vételük mellett a