Miskolci jogászélet, 1929 (5. évfolyam 2, 5, 6, 9, 10. szám)

1929 / 6. szám - A birói gyakorlat mint jogforrás

(79) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 11 V A bírói gyakorlat mint jogforrás. Ha kizárólag az elméleti jogtudomány tenné ezt a kérdést vizsgálata és ismertetése tárgyává: eszmei céljainál, az észokokra sulythelyező jellegénél és szerteágazó, részletező eszközeinél fogva messzemenő fejtegetésebbe bocsátkoznék. A kérdés szükségszerű medrén messze túlmenően, szemügyre venné a témát az alkotmányjogi alapelvek nézőpontjából, kritikai megjegyzésekkel kísérné a vonatkozó tételesjogí helyzetet és a való állapotot, - államtaní, alkotmányjogi, politikai, jogfilozófiai, jogtörténelmí, törvénykezési-jogi stb. vonatkozásaiban akarná tényezőire bontani a tárgyat és ily módon syntetízálva azután állítaná élőnkbe. Mí azonban az alábbiakban — az elméleti és gyakorlati szempontok összeegyeztetésével — anélkül, hogy részletkérdésekben merülnénk el, a téma szembeszökő oldalait kísérjük figyelemmel. A kép, amelyet így nyerünk, nem az újdonság benyomását fogja kelteni, hanem legfeljebb együtt fogjuk szemlélni rajta azokat a vonásokat, részleteket, amelyeket eddig külön-külön ábrázolatban láttunk vagy ha tudtunk is ezeknek az összetartozandóságáról, nem állítottuk össze azokat öntudatunkban. Az államnak — bármit tekintsünk is céljának mint az alkotmányában elrendezett szervezet keretei között dísponáló legerősebb társadalmi hatalomnak, feltétlenül feladatául kínálkozik az, hogy a hatalmi szférájába tartozóknak kijelentett személyek között az állam akarata: a jog szempontjából releváns életviszonyok, vagyis a jogviszonyok tekintetében felmerült ellentéteket, vitákat eldöntse. Még pedig eldöntse hatalmi szóval vagyis ugy, hogy ellene semmiféle más hatalomhoz való folvamodásnak helye nem lehet. Ha azonban az állam azt akarja, hogy döntő szavának hallatása közmegnyugvást keltsen, hogy határozatai az emberek lelkiismeretének érzelmeivel, a józan értelemmel találkozzanak, akkor kell, hogy szava ne csak hatalmi szó, hanem az igazság szava is legyen. Ez pedig csak akkor következhetík be, ha egyfelől az államnak az életviszonyokat rendező akaratkijelentései, vagyis a jogszabályok is, másfelől a jogviták eldöntésére hívatott államszervnek, t. í. a bíróságnak eljárása és ítélkezése ís minden tekintetben megfelel az igazság követelményeinek. Míg az a tevékenység, amellyel az állam a jogviszonyokat rendezi: jogalkotás, törvényhozás, addig az, amelyik a jogviszonyok területén előállott valódi vagy képzelt controversíákat vizsgálat alá veszi, a díagnosíst veszi fel és idevonatkozóan az állam akaratát kijelenti: bíráskodás vagy — az előbb említettekre figyelemmel - igazságszolgáltatás. Ha azonban a jogalkotást, a törvényhozást az állami akaratok létrehozásában, a bíráskodást pedig: vitás esetekben —- azoknak eldöntése után az állami akarat kijelentésében látjuk, szükségképpeni az a következmény, hogy a bíró ítéleteinek meghozatalánál alapul csak a már és a még létező, szóval az érvényes állami akarat szolgálhat. Az a kérdés tehát — amely felvethető —, hogy: ha nincs intézkedés az alkotmányban arra vonatkozólag, hogy miszerint tartozik ítélni a bíró, — a bírói hivatás és államszerv szerep jellegéből következik-e ídevonatkozólag valami, aképpen dönthető és döntendő el, hogy a bíró kötve van a kifejezetten kijelentett és a hallgatag egyetértéssel sanctíonált, magáévá tett állami akarathoz. Az a tétel tehát, hogy a bírói Ítélet maga ís állami akarat, nem olyan értelemben értendő, hogy az alkotmány a birónak mint szintén államszervnek — ítéletét eredőire való tekintet nélküli tartalmában saját erejénél fogva tekinti állami akaratnak, hanem aképpen, hogy a bírói ítélet állami akaratot foglal magában. Az alkotmány nem azt mondja a bírónak, mint egy általa constítuált államszervnek, hogy: ítélj a legjobb belátásod szerint és amit ítélsz: az lesz az állam akarata, hanem azt mondja, hogy az állam akaratát jelentsd ki! Vagyis ha a bíró független ís ítélkezéseiben, ha minden felülről vagy alulról jövő behatástól mentesen tölti ís be hivatását és hozza meg ítéletét, — nem lehet független e közben a jogszabályoktól, amelyeknek éppen az általuk célzott esetekben való alkalmazásáról gondoskodni: tartozik feladata körébe. A jogszabályokat tehát követnie kell e szerint a bírónak, de maga bírói gyakorlat a jognak forrása, keletkeztető tényezője nem lehet. Ez eddig inkább az elmélet álláspontja. A jogalkotás és a jogalkalmazás funkciói azonban a valóságban egymástól ily élesen el nem választhatók. Ha az elmélet tanítása, szemlélete szerint a helyzet akként áll ís, hogy pl. valamely jogesetre megfelelő törvétwhely, rendelet, szóval írott tételes jog nem léte esetén is a bíró legfeljebb csak a törvénymagyarázat vagy a üasonszeriiség utján járva kifejti csak a tételes írott jogból azt, amí egyébként benne foglaltatott valójában — szem előtt tartva a a törvénymagyarázat és a hasonszerüség rendkívül tágkeretü és rugalmas jellegét ís: a bírói gyakorlat lesz itt az a tényező, amelyben az a bizonyos/immár határozott formájú állami akarat először testet öltött, amelyből megismerhetővé vált, ha kötelező ereje nem ís innen, hanem az állami akarat létrehozására valóban hívatott írott jogforrások (törvény-rendelet) méhéből való származottságából következik. Ugyanígy a szokásnál ís. Ha az elmélet a bírói gyakorlatnak a szokás forrásából táplálkozásában a jogalkotásnak és a jogalkalmazásnak egymástól illendő távolságban való működését látja ís, éppen a szokásnak rendkívül szétfolyó, megfoghatatlan, határozatlan, homályos mivoltában, sok mindent betakaró köpenye alatt nem utolsó rangban maga a bírói gyakorlat játszik hathatós szerepet. Sokatmondó és igaz idevonatkozóan az a tétel (Grosschmíd1), hogy a bírói ítéletek nemcsak bizonyítékai a szokásnak, hanem annak keletkeztető és vezérlő motívumai. Lényegileg, a valóságban tehát a jogalkalmazás rejthet, sőt rejt ís magában jogalkotást ís. Ezért tehát túlnyomó részben a jogszabályt vísszatükröztető, olykor azt keletkeztető jellegénél fogva lehet a bírói gyakorlat a jognak részben megismerési, részben keletkeztető forrása. Werbőczy — akinek mondanivalóit munkájának hatalmas, az addigi magyar jogélet egész múltjára tekintettel levő összefoglalás jellegénél fogva, meggyökeresedett igazságokként kell felfognunk — hármaskönyve II. részének 6. címében „honnét vette eredetét a törvényszékeken megtartandó szokásunk? cím alatt azt írja, hogy: hazai szokásjogunk, mellyel a törvényszékeken most általánosan élünk, három alapból áll. Először: közrendeletekből és végzeményekből, másodszor: a fejedelmek kiváltság levcleíl) Grosschmíd Béni: Magánjogi előadások. Jogszabálytan, 727. 1.