Miskolci jogászélet, 1929 (5. évfolyam 2, 5, 6, 9, 10. szám)

1929 / 5. szám - A magyar-román birtokper. Irta: Dr. Matheovits Ferenc [Könyvismertetés]

14 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (66) seít, melyek betartására Románia is kötelezettséget vállalt szerződésileg; Románia nem törődött a külföldiek tulajdonjogának sérthetetlenségével sem s a Magyarország javára optált, az átcsatolt területen ingatlannal bírók birtokait is kisajátította. Hasonlóképpen bánt a távollevők birtokaival is, akik pedig éppen a megszállás következtében voltak kénytelenek távozni. Az idegen állampolgárok javainak védelme pedig az egyes államok törvényeiben s nemzetközi szerződésekben is biztosítva van. A magyar kormány 1922 májusában a Nagykövetek tanácsához fordult kérelemmel aziránt, hogy szólítsák fel a román kormányt, miszerint hozza törvényhozását összhangba szerződéses kötelezettségeível. A Nagykövetek tanácsa azonban hatáskör híján — nem foglalkozott az üggyel s a magyar kormányt a Népszövetség elé utalta kérelmével. A Népszövetség Tanácsa Genfben az 1923. évi áprilisi ülésszakban foglalkozott a kérdéssel Adatci, Japán képviselője előadásában. A magyar kormány kérelme az volt, hogy utasíttassék Románia, hogy a földreform által elkobzott magyar ingatlanokat adja vissza tulajdonosaínak, vagy pedig szenvedett kárukat térítse meg. A román képviselő, Títulescu a teljes kártérítést lehetetlennek tartotta pénzügyi szempontból, a földek visszaadását pedig a forradalmi mozgalmak megelőzése érdekében. Az előadó — par excellence jogi vitáról lévén szó — a hágai állandó nemzetközi bíróság véleményének kikérését javasolta. E javaslatot a magyar reprezentáns elfogadta, a román ellenezte, végül is a Tanács állásfoglalását a következő ülésszakra halasztotta. A közvetlen tárgyalások Brüsszelben indultak meg 1923 májusában, melyek során Csáky gróf az ügy ismételt elhalasztását célzó előadói tervezetet parafálta, mely eljárást a magyar kormány felhatalmazás hiánya miatt kifogásolt. Egyesség itt sem jött létre, mert a kisajátítási ár tekintetében nem sikerült a felek álláspontját egymáshoz közelebb hozni. A júliusi genfi ülésszakon Románia a „megegyezésire hivatkozott; ezzel szemben Apponyí kijelentette, hogy érdemleges döntés nem történt s bírói döntést sürgetett. A Népszövetség a kérdést nem oldotta meg s a trianoni szerződés 250. cikke alapján a magyar optánsok a párizsi Vegyes Döntőbíróság elé vitték igényüket. Ezzel megindult a „magyar román birtokper." A szerző a birtokper kifejezést használja, mert az ügy eme második fázisában már nem csupán az optánsok voltak érdekelve - mint a Népszövetségnél — hanem tekintélyes számban az erdélyi részekben birtokos magyar állampolgárok is. A keresetek petítuma általánosságban az eredeti állapot visszaállítására, vagy teljes kártérítésre és a perköltségek megfizetésére irányult. Románia a brüsszeli egyezményre és a kisajátítás jogi természetére hivatkozva hatásköri kifogást emelt, amit azonban a bíróság elutasított, 1927 januárjában megállapítva saját hatáskörét és illetékességét. Erre Románia visszahívta döntőbíróját s így lehetetlenné tette a -további tárgyalást és a végleges határozathozatalt. A Népszövetség 1927. márciusi ülésén terjesztette elő Románia ezen eljárásának indokait, Magyarország pedig a döntőbíró helyettesítését kérte. A Tanács Chamberlain elnöklete alatt hármas bízottságot (Comíté des Troís) küldött ki az ügy áttanulmányozására, amely kí is dolgozta javaslatát' mely 3 elv elfogadását ajánlotta a feleknek: 1. Azok a rendelkezések, melyek által a háború után kialakult viszonyokat a békeszerződések szabályozzák, egyáltalán nem zárják kí, hogy a román agrárreform a magyar állampolgárokra ís kiterjedjen. 2. Az agrártörvény szövegéből és alkalmazásából nem lehet magyarok és románok között különböző bánásmódra következtetni. 5. A trianoni békeszerződés 250. cikkében foglalt szavak „lefoglalás és likvidálás" azokra az intézkedésekre vonatkoznak, melyeket kizárólag magyar tulajdonos birtoka ellen és csak azért foganatosítottak a Magyarországtól átcsatolt területeken, mert a birtokos magyar állampolgár. Szerző éles kritikai bonckés alá veszi e három „alapelvet" és a javaslatot s megállapítja, hogy az ugy a nemzetközi jogelvekkel, mint a trianoni szerződéssel ellentétben áll s felveti azt a kérdést, hogy 6a a trianoni békeszerződést diktáló antant Hatalmak maguk sem ragaszkodnak annak szigorú betartásához, szabad-e nekünk magyaroknak azt respektálni s nem indokolt-e, fiogj minden követ megmozgassunk annak teljes megváltoztatására ? Ezután szerző részletesen ismerteti és kritizálja az elméleti és gyakorlati nemzetközi jogászok véleményeit a magyar-román konfliktusról. A román álláspont mellett érvel Limburg, Hollandia delegátusa, Hís Ede zürichi professzor, N. Polítís, több francia professzor s két német professzor ís: Walther Schückíng és Kari Strupp. A magyar álláspont mellett érvel Erích Kaufmann berlini professzor, dr. Kunz bécsi professzor, Lapradelle párizsi professzor és még több nemzetközi szaktekintély. A magyar álláspont hívei valamennyien a posítív nemzetközi jog alapján állanak. A Tanács 1928 márciusában újból összeült. Apponyí ismételten kijelentette, hogy a magyar kormány nem fogadhatja el a hármas bízottság javaslatát és kérte, hogy a párizsi döntőbíróság illetékességének kérdését vigyék a hágai nemzetközi állandó bíróság elé, vagy ha ezt Románia ellenezné, ugy csak véleményezés végett adják ki az ügyet a bíróságnak. Títulescu ezt visszautasította, s kijelentette, hogy az ügy csak a jóvátétel kérdésével kapcsolatosan intézhető el. Szerző szerint a Vegyes Döntőbíróság működésének helyreállítása a két semleges döntőbíró kijelölésével történhet meg. Az esetre, ha a Nemzetek Szövetsége a Döntőbíróság működésének lehetőségét nem adná meg, szerző a Népszövetségtől való kilépésünket ajánlja, de ez a fegyver csak ultima ráció legyen. Másik fegyver a retorzió, az ítéletek végre nem hajtása. Leghatékonyabb eszköz azonban a már általánosan igazságtalannak bélyegzett békediktátum revíziójáért való csüggedést nem ismerő harc. Fentiekben próbáltuk vázolni Matheovíts könyvének gondolatmenetét. A könyv szigorúan tudományos alapon történő anyaggyűjtésénél, kritikai módszerénél fogva szakemberek részére fontos forrásmunkául, a művelt nagyközönség számára pedig a kérdésben való tájékozódás hasznos vezérfonalául szolgálhat. Benne megtaláljuk mindazt, ami az optánsügyben ez év januárjáig történt, ami fontos, ami kérdés további fejleményeire döntő. De nemcsak az eseményeket, hanem azok kritikáját ís felleljük benne.