Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 36. szám

286

igazolják, miszerint igen ritka eset van arra, hogy egy fegyencz az utóbb nevezett büntetési tartamot túlélné.

A szabadságvesztés-büntetések rendszere (fegybáz, börtön, állam- fogház, fogház) a második helyen megnevezett büntetési nem törlése által — kapcsolatban a fegyházbüntetés törvényes minimumának 6 hónapra leszállításával — tetemesen egyszerüsbődött volna. A börtönnek egyrészt a fegybáztól, másrészt a fogháztól való tartalmi megkülönböztetése nyilvánvalóan nehéz munka volt a törvényhozóra nézve, s a fáradság sikere felette kétes. Ámde hagyjuk e materia további vizsgálását. Az 52. §. értelmében a szabadságvesztés-büntetések egész rendszerének foganatosítása mindaddig elhalasztva marad, mig az annak végrehajtására szükséges intézetek szervezve nem lesznek, a mi sok magyar pessimista előtt aligha nem úgy hangzik, mint elhalasztás ad calendas graecas! A haladék, fájdalom, mindenesetben évtizedekre menő; addig pedig dira necessitas és ismételt megvizsgálás még sok egyszerűsítő változtatást eredményezhet.

Önállóságnak és a büntetés lényege tiszta megértésének tanujelét adta a kormányjavaslat a pénzbüntetések a hagyatékból való behajthatóságénak elejtésével; sajnos, hogy a jogügyi bizottság s a képviselőház ezen indokolatlan intézkedést felvették (53. §. 4. bekezd.). Pedig e részben már Belgium is jó példával előrement.

A mi a rendőri felügyelet s a javító intézetbe való utólagos szállítás fel nem vett mellékbüntetéseit illeti, azon nézetben volnék, miszerint a bűncselekmények egyes categoriáira nézve azoknak czélszerüsége utólag még ki fog tűnni.

A különös rész büntetési tételei ott, hol a büntetési nem engedi, viszonylagosak és pedig maximum és minimum szerint meghatározottak, utóbbi irányban legalább az általános törvényes minimum szerint, s egymás iránti viszonyukra nézve egymás területébe átnyúlók (nem pedig egymást határaikban érintve, mint a fenálló osztrák büntetőtörvényben). Azon szabályok, melyeket a 89—91. §§-ok a büntetésnek a büntetési tételen belül való rendes kiszabása tekintetében felállítanak, nem tartalmaznak egyebet, mint magától értetődő dolgokat. De ki kell emelnünk, miszerint itt csakis büntetés kiszabási okokról van szó, melyeket ugyan nehezítő illetve leszállító (enyhítő ill. súlyosbító) körülményeknek lehet nevezni, de helyes törvénybeli műnyelv szerint sohasem »kisebbítő« (ellentét: szigoritó) körülményeknek. Tudva levő, hogy amazok csak a büntetési tétel keretén belül, ezek azon kívül is alkalmazást nyernek. A 91. §. 2. bekezdésének a halálbüntetésre és az életfogytig tartó fegyházra vonatkozó intézkedése, bár az közel fekvő volt e büntetési nemek absolut természete folytán, valóságban (csak elfátyolozottan) azt tartalmazza, a mit a törvényhozó perhorrescál, vagylagos büntetési tételeket.

A 92. §-ban foglalt rendkívüli enyhitési jog elvében »a codificatio drága-kövét« (Wahlberg) találni sehogy sem tudom. Legfölebb újra csiszolt kő, semmi esetre sem újonnan felfedezett a drága-kő (v. ö. ausztriai büntető törv. 54. §. és ausztriai büntető perrend 338. §.), sőt maga Wahlberg is szól későbbi helyen a rendkívüli enyhítés jó »régi« bírói jogáról. Hogy hű maradjak a képhez, legfölebb homályos gyöngyöt látnék benne, törvényhozási — exsudatumot.

A törvényhozó ugyanis kényszerítve volt e termékre az ő különösen a minimumnál túlzottan nagy büntetési tételei, szintúgy a törvényes általános minimumnak bizonyos büntetési nemeknél (fegyház 2 év, börtön 6 hónap) túlzott magassága, az alternativ büntetési nemeknek a különös rész büntetési tételei tekintetében való elvi mellőzése által. Ha immár kérdezzük, miképen iparkodik a törvényhozó ezen önmaga által okozott bajon segíteni, igen kétes értékű eszközre akadunk. Ha a cselekmény oly csekélynek mutatkozik, hogy az arra meghatározott büntetésnek legkisebb mértéke is »aránytalan súlyos« lenne, ez esetben ugyanazon büntetési nem a legkisebb mértékig leszállítható, azaz általános törvényes minimumára (bűntetteknél 2 évi fegyház, ill. 6 havi börtön); és ha ez is tulszigoru volna — a mi, fájdalom, nagyon gyakran lesz — akkor is csak a legközelebb álló büntetési nemre változtatható át. A törvényben megállapított fegyház tehát csakis börtönre változtatható, de sohasem fogházra! Ehhez járul, hogy azon esetekben, a hol a törvényhozó ezen büntetési nemekkel a hivatalvesztést s a politikai jogok gyakorlatának ideiglenes felfüggesztését összeköti, e mellékbüntetés a bíróra nézve kötelezőleg van előírva, tehát a rendkívüli enyhítés gyakorlása esetében is obligatorius marad! Ez az 54. §. értelmében nem foglalt volna helyet, a mennyiben megengedtetett volna, hogy rendkívül enyhe esetekben a büntetés fogházra avagy államfogházra légyen átváltoztatható s ha az ily nemben kiszabott büntetés in concreto 6 hónapot túl nem haladna.

Igaz ugyan, hogy ha kényszerítve volnánk választani a »leszállító

haus) konnten m. E. erheblich mehr beschränkt werden. Noch besser freilich hätte man von der Lebenslänglichkeit, als einer unbestimmbaren und inkommensurablen Grösse, überhaupt abgesehen, und ihr eine 20 (oder höchstens 25)-jährige Dauer substituirt. Die statistischen Ausweise ergeben, dass letztgenannte Strafdauer nur in höchst seltenem Falle von einem Sträflinge überlebt wird.

Das System der Freiheitstrafmittel (Zuchthaus, Kerker, Staats- gefängniss, Gefängniss) wäre durch Streichung des zweitgenannten Strafmittels — in Verbindung mit Herabsetzung des gesetzlichen Minimum der Zuchthausstrafe auf 6 Monate — erheblich vereinfacht. Die inhaltliche Unterscheidung des Kerkers vom Zuchthaus einerseits, vom Gefängniss andererseits, ist dem Gesetzgeber offenbar schwer geworden und der Erfolg seiner Bemühungen ein höchst zweifelhafter. Doch lassen wir weitere Erörterung dieser Materie. Nach § 52 des G.-B. bleibt die Durchführung des gesammten Systems der Freiheitsstrafen insolange vertagt, bis die zu deren Vollstreckung erforderlichen Anstalten werden errichtet sein; was manchem Ungarischen Pessimisten wie eine Vertagung ad calendas graecas klingen mag! Jedenfalls wird leider die Wartezeit nach Jahrzehnten zählen; und bis dahin kann dira necessitas und wiederholte Prüfung noch manche vereinfachende Aenderung bewirken.

Einen Beweis von Selbstständigkeit und klarem Verständniss des Wesens der Strafe hatte der Regierungs-Entwurf geliefert durch Nichtaufnahme einer Vollstreckbarkeit von Geldstrafen in den Nachlass ; leider haben die Just.-Kommission und der Reichstag die ungerechtfertigte Bestimmung (§ 53 Abs. 4) eingeschaltet. Hier war doch Belgien schon mit gutem Beispiel vorangegangen!

Was die nichtaufgenommenen Nebenstrafen der zulässigen Polizeiaufsicht und der korrektionellen Nachhaft betrifft, so möchte ich glauben, es werde sich deren Zweckmässigkeit für einzelne Kategorien strafbarer Handlungen noch nachträglich heraussteilen.

Die Strafsätze des Besonderen Theils sind, wo das Strafmittel das zulässt, relativ und zwar nach Höchst- wie Mindestmass — letzteres mindestens nach Massgabe des allgemein-gesetzlichen Minimum — bestimmte, und im gegenseitigen Verhältniss grossen- theils über einander greifende (nicht successive, wie im geltenden Oesterr. Strafgesetze). Die Grundsätze nun, welche für die ordentliche Strafbemessung innerhalb des Strafsatzes in den §§ 89 bis 91 aufgestellt werden, enthalten an sich nur Selbstverständliches. Doch müssen wir betonen, dass hier nur von Strafzumessungsgründen die Rede ist, welche man immerhin als erhöhende bzw. mindernde (erschwerende bzw. erleichternde) Umstände, niemals aber bei korrekter Gesetzessprache als »mildernde« (Gegensatz: schärfende) bezeichnen darf. Bekanntlich finden jene nur innerhalb, diese auch ausserhalb des Strafsatzes ihre Verwendung. Die Bestimmung in Abs. 2 des § 91 hinsichtlich der Todes- und lebenslänglichen Zuchthausstrafe, allerdings nahe gelegt durch die absolute Natur dieser Strafmittel, enthält in Wirklichkeit (nur verschleiert) das, was der Gesetzgeber per- horreszirt, nämlich — alternative Strafsätze.

In dem Grundsätze des § 92 über das sog. ausserordentliche Strafmilderungsrecht vermag ich nicht ein »Juwel der Kodifikation« (Wahlberg) zu erblicken. Jedenfalls wäre der Edelstein nur neugeschliffen, nicht neuentdeckt (vgl. Oesterr. Strafges. § 54 und Oesterr. Str.-Pr.-Ordn. § 338); auch spricht Wahlberg selbst weiterhin von dem guten »alten« Richterrechte der ausserordentlichen Strafmilderung. Um im Bilde zu bleiben, sehe ich darin höchstens eine trübe Perle, ein legislatives — Exsudat. Denn abgenöthigt war dem Gesetzgeber dieses Erzeugniss durch seine namentlich im Minimum meist übertrieben hohen Strafsätze, durch die übertriebene Höhe auch des allgemein-gesetzlichen Minimum bei gewissen Strafarten (Zuchthaus 2 Jahre, Kerker 6 Monate), durch seine grundsätzliche Verwerfung von alternativen Strafmitteln für die Strafsätze des Besonderen Theils. Fragen wir nun, wie der Gesetzgeber dieser selbstgeschaffenen Noth- lage steuern will, so finden wir ein Abhilfsmittel von problematischem Werthe. Wenn die Strafthat in so mildem Lichte erscheint, dass auch das Mindestmass der angedrohten Strafe »unverhältnissmässig schwer« wäre, so kann zunächst bis auf »das niedrigste Mass der Strafart«, d. h. bis auf deren allgemein-gesetzliches Mindestmass (bei Verbrechen 2 Jahre Zuchthaus, bzw. 6 Monate Kerker) erkannt werden; erscheint aber auch dieses noch »zu strenge« — und das wird leider nur allzu oft der Fall sein —, dann darf doch immer nur auf das nächstfolgende Strafmittel erkannt werden. Also bei angedrohtem Zuchthaus nur auf Kerker, niemals auf Gefängniss! Dazu kommt, dass in Fällen, wo das Qesetz mit diesen Strafmitteln den Amtsverlust und die zeitweilige