Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 30. szám - A szegedi kisajátitások

— 240 bírálás alá esik, mint az eló'forgatmáay; eltérő megítélésnek csak annyiban van helye, a mennyiben az alapváltó és az eló'fcrgatmányok iránti viszonyról van szó. ür. N"gy Ferencz, nagyváradi kir. jogtanár. A szegedi kisajátítások. A szegedi 1879. éviárviz, amily páratlanul áll az elemi csapások közt, hatásának rendkívüli intensivitásánál fogva következményeiben ép oly sajátságos s a hazai jogélet terén eddig ismeretlen tüneményeket idézett fel, melyek a jogász figyelmét méltán magukra vonják. Magának a kir. biztosságnak jelen alakjába való összeállítása, annak hatásköre, a kárbecslési eljárás, a könyöradományokra nézve készitett osztályozási kulcs, a reconstructionális törvények, az építkezési kölcsönmüvelet s legújabban a kisajátítási eljárás, — mindmegannyi uj mozzanatait képezik a hazai jogfejlődésnek s méltók arra, hogy a szakirodalom velők tüzetesebben foglalkozzék. Messze vezetne azonban, ha a jelzett jogi mozzanatok mindegyikére ezúttal kiterjeszkedni akarnék. Ez hosszabb dolgozatot s inkább történelmi irányban való fejtegetést igényelne. Ezúttal e jelenségeknek csak egyikét fogom fejtegetéseim tárgyává tenni, azt, mely ez idő szerint legtöbb actualitással bir: a kisajátitási eljárást. A kisajátítás, mely a tulajdon legfőbb corollariumát, a szabiid és korlátlan rendelkezési jogot felfüggeszti, egyike a törvény azon cz élszer üségi intézkedéseinek, melyek a népben a természet által beléoltott jogérzetet a legerősebben megingatják. A törvény iránti tisztelet a népben ott legerősebb, a hol az a természetjog alapelveivel karöltve jár, ez pedig a tulajdon szentségét és sérthetetlenségét decretálja. A hol azonban valamely törvény a természetjog által megállapított sarkalatos elvekkel ellentétbe jut, ott nagyon erős és nagyon kifejtett közérzület kell hozzá, hogy valaki ezen igazságtalanoknak látszó intézkedésekbe belenyugodjék. Kétséget nem szenved, hogy a nép jogérzetének ilyetén megtámadása csak erkölcsi kárt szülhet; hogy tehát ez a legkisebb mértékre leszállittassék, gondoskodni kell a törvényhozásnak, hogy ily exceptionális eljárást csak a legszükségesebb esetekben alkalmaztasson, valamint figyelnie kell a végrehajtó közegnek arra, hogy az ily műtéteket •& legkíméletesebb módon végezze, nehogy a kedélyek elkerülhetlen elkeseredése túlságos arányokat öltsön. Hazai törvényhozásunknak volt erre gondja, és az erről alkotott 1868. LV. t.-cz. s méginkább az LVI. t.-cz.-ben előre kimondotta, miszerint: 1. csak oly ingatlan sajátítható ki, melynek kisajátítását a »k ö zj ó« kívánja. S hogy mit ért a »k ö z j ó« fogalma, alatt azt taxatíve elősorolja; 2. hogy a fél a kisajátított ingatlanért teljesen kárpótoltassék, itt is részletesen fölsorolván mindazon körülményeket, melyek a kártalanitási összeg megállapításánál figyelembe veendők. ! A Szegeden ez idő szerint folyamatban levő kisajátításoknál ettől i eltérő felfogás nyilvánul. A kir. biztosság azon felfogásból indulva ki, ! hogy Szegeden az árviz az eddig fönállott birtokviszonyok tekintetében teljes tabula rasát csinált, nem partiális, hanem egyetemes kisajátítást foganatosít, s a mire nézve példa eddig nem volt, a város összes belterületét veti kisajátítás alá. Ennélfogva itt az oly ingatlanok fölött is függ a kisajátítás Damokles-kardja, melyek a j szabályozás által szorosan nem érintetnek s melyek kisajátítását a I törvényben részletesen körülirt »közjó« okvetlenül nem kiván. A kir. biztosság előtt e tekintetben csupán csak a czélszerüI ségi szempont lebeg s a város jövendő fejlődése iránti tekintet. Készséggel elismerjük, hogy a kir. biztosságot e részben a legjobb szándék vezeti, valamint nem habozunk beismerni azt is, hogy a czélba vett í rendezés a város jövő fejlődésére nézve csak üdvös lehet; ámde minden czélszerüségi intézkedés csak akkor okszerű s csak azon esetben bir jogosultsággal, ha másik törvény biztosította jogaiba nem ütközik; : mihelyt azonban ezen intézkedések az általános jogelvekkel, a tételes törvénynyel 8 az igazság szigorú követelményeivel összhangba nem hozhatók, azok a jog szempontjából nem teljesíthetők. Tapasztalat alapján mondhatjuk, hogy a kir. biztosság ebbeli eljárása a fenti criteriumoknak meg nem felel, s hogy ennélfogva ezen eljárás a szegedi közönségre nézve határozottan sérelmes. De lássuk magukat a tényeket. A Szeged sz. kir. város területén eszközlendő kisajátításokról szóló 1879: XIX. t.-czikk nem a legszerencsésebb órában született. Laza conceptusa, hézagos intézkedései és mindenek íölött a különféle magyarázatokra alkalmat adó styl magukon hordják a sietség és elhamarkodás bélyegét. S nem is mondhatni, hogy e törvény valami nagyon kegyesen bánt volna Szeged árviz sújtotta közönségével. Ellenkezőleg, több oly intézkedést sorolhatnánk fel, melyek épen az ellenkező fölfogásra vallanak. S ha már maga a törvény mostohán bánik velünk, azon mód, a ', mint az végrehajtatik, nyomasztó voltat még inkább növeli. Az idézett törvény 1. §-a ugyanis vezérelvül a következőket mondja ki: »Szeged sz. kir. város újból építése s rendezése czéljából az illetékes hatóság által megállapítandó szabályozási terv keresztül vitelére, nemkülönben középületek emelésére szükséges területek megszerzésére kisajátításnak van helye.« Amidőn tehát az előbb idézett törvények a kisajátítás S eseteit taxatíve elősorolják, a kérdéses t.-cz. teljes általánosságban beszél a concrét esetek szorgos kikerülésével. Hogy mi értendő tehát a ^rendezés* s mi a »szabályozási terv« alatt, annak értelmezését a törvény egészen végrehajtó közegére bizza, ez pedig nem az általános jogelveknek, hanem a czélszerüségi szempontoknak megfelelőleg magyarázza azt. A kir. biztosság ennélfogva a városrendezést nemcsak oly módon eszközölteti, hogy uj közlekedési utakat, utczákat és tereket nyit, hanem egyúttal a város területén létező összes háztelkeket újból szabályozza, azoknak teljesen uj alakot ád, a régieket pedig egytől egyig I megszünteti. A megszűnt telkek volt tulajdonosainak kárpótlásául az kön. Ámde ki volna képes egy czikk szük keretében felsői ölni ama munkák, értekezések, czikkek hosszú sorát, melyek első müvének megjelenése óta Zlinszky Imre tollából megjelentek. Valóban az utolsó évtized meglehetősen élénk jogi életében ali^ volt kérdés, melyhez Zlinszky hozzá nem szólott volna. Bámulatos gyorsan dolgozott. Szóba jött, hogy Magyarországon nincs munka, mely a bizonyítás történetét, elméletét megadná. Pedig alapos, ilynemű munka nélkül irott malaszt marad a perrend leghelyesb szabványa is. Az akadémia pályadijat tűzött ki a kérdés megoldására és a pályakoszorut, Zlinszky Imre nyerte el. A telekkönyvi kérdéseken kívül legszívesebben időzött az örökjog vitás kérdéseinél. Magyar volt testestül lelkestül. Mint magyar, mindent megtett volna, hogy ezredéves uralma fajának biztosittassék, öregbedjék. Fajának, nemzetének fentartásához eszközt vélt feltalálni az öröklött vagyon intézményében ; mint mestere, Wenzel Gusztáv, fen akarta tartani mostani öröklési rendszerünket; kedvetlenül fogadta a magyar jogászgyülés ellenkező értelmű határozatát, és midőn a magy. tud. Akadémia e kérdést tűzte ki jutalomtétele gyanánt: Teleszky István ellenében neki jutott újból a koszorú. De nemcsak a pályadijt nyert itt fel Zlinszky: megnyitotta az neki a magyar tud. Akadémia kapuját is. A jogtudomány e fáradhatlan bajnoka székfoglalóját csakhamar megtartotta; újra visszatért ahhoz a tárgyhoz, melynek első diadalát köszöné; »A telekkönyvi intézmény befolyása a tulajdonjog szerzésére és érvényesítésére* czime értekezésének. Még egyszer jelent meg az Akadémia porondján »A perorvoslatok rendszere« czimü munkájával, mely az Akadémia dicséretét, a szigorú kritika elismerését nyerte meg. És e munkák megjelenése közben folyton-folyvást jelentek meg kisebbnagyobb czikkek a »Jogtudományi Közlöny«ben, melynek éveken át főmunkatársa, rövidebb ideig szerkesztője volt; egymásután láttak napvilágot commentárjai a közjegyzői törvényhez, a váltó- és kereskedelmi eljáráshoz, a bagatell-törvényhez. Kimerülten, betegen, halálához közel fogott a magyar magánjog rendszerének megírásához. Nagy feladat. Nagy, emberéletet igénybe vevő feladat ott, hol rendszeres törvénykönyv szabályozója a jognak, nagyobb, emberi erőfeszítéssel daczoló nálunk, hol még minden forrongásban van, hol sem a gyakorlat sem a tudomány megállapodásra jutni nem tudott. Zlinszky Imre befejezte nagy müvét, ez volt utolsó ajándéka szeretett nemzetének. Lrhet, hogy jönni fog kor, melyben még ki nem forrott, csekélységek miatt felháborodó küzdelmeink felett mosolyogni fognak. A mig azonban nem fog kiveszni az érzék a komoly akarat, a becsületes törekvés, a fáradhatatlan iparkodás iránt, addig tisztelettel fogják említeni Zlinszky Imre nevét, ki erejének legszebb részét szentelte ideálunknak: a magyar jogtudománynak. Csak ifjú kora éveiben volt Csengery Antal a jog munkása. A politika, a pénzügy, a história meghódították őt tőlünk. És mégis, midőn halála hirét meghallok, ugy éreztük, mintha sorainkban támadt volna pótolhatlan hézag. És ezen első érzés nem csal. Csengery Antal mindenkor érzékkel viseltetett a jogtudomány iránt; mindig lelkesedett azon eszmékért, melyekre van fektetve bírósági szervezetünk, mindenkor idegenkedett azon a tudományt negáló rendszertől, mely egy idő óta nálunk orgiáit üli. Ezért tekintettük őt mindig magunkénak, halála azért hozott mély gyászt reánk is. Ama hét, mely Zlinszky Imrétől és Csengery Antaltól megrabolt minket, szomorúan marad emlékezetes. Egyre hal ki színe lángja a magyarnak, lesz-e ki nyomukba lép? Dr. B. E.