Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 26. szám - A kártérítés tanához

— 20G — hogy ennek folytán nem a polg. tvk. reformját kell sürgetni, mint inkább a törvény szabályainak helyesebb alkalmazását. így szerző mindenekelőtt kimutatja, hogy azon mindinkább elterjedő elv, miszerint a kártérítési kötelezettség alapja nem csupán vétkesség (dolus és culpa), hanem a kártérítés olyantól is követelhető, a ki nem vétkes ugyan, de a kárnak oka: már az o. p. t. szerkesztői által is elismertetett; ugyanazért, ha az o. p. t. 1295. §-a azt mondja, hogy »mindenki jogositva van a kártevőtől azon kár megtérítését követelni, melyet az vétségekből neki okozotu, — ugy ezt nem szabad akként magyarázni, a mint az tényleg történik, mintha kártérítés egyedül vétkesség alapján volna követelhető. Ha továbbá az állíttatik, miszerint az o. p. t. a kár fogalma alatt csak vagyoni hátrányt ért, minek folytán tehát nem vagyoni hátrányok kártérítés tárgyát nem képezhetik, holott a franczia bíróságok a körülmények szerint nem vagyonjogi hátrányokat tekintetbe vesznek és pénzben meg. téríttetnek, — ugy ezen felfogás is helytelen. Szerző kimutatja, hogy az o. p. t. szerkesztői a kár fogalmának ily megszorító magyarázatot — mely külön a német elméletben még uralkodó nézetnek tekinthető, —adni nem akartak, söt hogy az o. p. t. az 1293. §. tág fogalommeghatározásán felül (»kár minden hátrány, mely valakinek vagyonán, jogain vagy személyén ejtetik«) oly szabályokat tartalmaz, melyekből kétségtelenül kiderül, hogy a kár alatt nem vagyoni hátrány is értendő, kártérítés tárgya tehát nem csupán vagyoni, hanem más pl. erkölcsi, testi stb. hátrány is lehet. Eklatáns példa az o. p. t. 1325. §-a, mely szerint testi sértés esetében a sértett fél nemcsak a gyógyítási költségeket és a keresetképtelenségből eredő vagyoni kárt, hanem ezen felül a körülmények szerint megállapítandó f á j dalo m dij a t is követelhet. Különös megtámadtatásban részesül az o. p. t. azért, "mert a kártérítési kötelezettség tekintetében semmi különbséget nem tesz, vajon a kár szerződési kötelezetttég elmulasztásából, avagy delictum-ból eredt-e (1295. §.); mert továbbá a felelősség mérve tekintetében sem tesz különbséget, a kártevő ugy szerződéses mint szerződésen kivüli viszonyban omn's culpa-ért (dolus, culpa lata et levis) lévén felelős. E vád jogosultságát szerző is elismeri ugyan, azonban tetemesen leszállitja, midőn kimutatja, hogy a felelősség érintett egyhangúsága nem oly nagy baj, mert nincs kizárva, hogy a felek a törvénytől eltérő kisebb vagy nagyobb felelősséget megállapítsanak, mert továbbá azon felelősség is, melyet a törvény megállapít, a konkrét viszonyokban különböző alakot nyer az által, hogy a minta, mely után a gondosság méretik, különböző a szerint, a mint közönséges, becsületes és szorgalmas családapa, avagy pedig gondos szakember vétetik összhasonlitás alapjául. Alaposabbnak találja szerző a vádat a szerződésszegésnek a delictummal való egyenlősítése ellen, bár erre nézve is kiemeli, hogy a törvény szerkesztői a különbség fontosságát igen jól érezték s a törvényben is kifejezésre hozíák, igy pl. a hizonyitási teher kérdésénél (4296. és 1298. §§.), az egyetemlegesség kérdésénél, ha többen követtek el kárt (1301—1303. §§.). stb. Hogy a kártérítési perek körüli viszásságok oka nem annyira a törvény, mint inkább a szükkoblü gyakorlat, arra nézve szerző tanulságos példát idéz az o. p. t. 1304. §-ában, mely szerint, ha a kártételnél vétkesség a kárvallott részéről is előfordul, a kárvallott a kárt a kártevővel aránylag, ha pedig az arányt meghatározni nem lehet, egyenlő mérvben viseli. A tárgyalási jegyzőkönyvekből kétségtelen módon kiderül, hogy az o. p. t. szerkesztői ez esetben a biró szabad belátásának igen tág tért akartak engedni; mindazonáltal a gyakorlat majnem mindig azt veszi fel, hogy az arány meg nem határozható, hogy tehát a kár a kártevő és kárvallott által egyenlő arányban viselendő. Ha ennek folytán gyakori panaszok hallhatók, ha alapos kártérítési igények igazolatlan megszorítást szenvednek, ugy ez nem a törvénynek, hanem csak a gyakorlatnak imputálható. Egy további tanulságos példa, minő helytelen irányban mozog a törvénynyel szemben az osztrák gyakorlat, az o. p. t. 1305. § a. »Aus einer an sich harmlosen, fast nur doctrinaren Bemerkung, die er wirklich enthalt, ist ein starres Dogma von der grössten praktischen Tragweite geworden, welches uns nur allzuott gehíndert hat, die bestbegründeten Schaden-Ersatzansprüche zur Geltung gelangen zu lassen.« A §. nem tartalmaz egyebet, mint a mit a római jog ismert, tétele mond: »qui jure sus utitur, neminem laediu, a mi ugy magyarázandó, hogy pusztán abból, mert valaki jogával a törvényes korlátok közt él, nem származik jogtalanság, még ha ez másnak hátrányával is jár. Azonbnn az osztrák gyakorlat az id. szakaszt sokkal tágabb értelemben fogja fel, olyképen, hogy a ki jogánál fogva, nevezetesen egy nyert engedmény alapján cselekszik, hacsak őt vétkesség nem terheli, nem felelős azon hátrányos következményekért, melyeket cselekvényei egy idegen jogkörben eredményeznek, ugy hogy tehát pl. a tulajdonos semmi megszorításnak alávetve nincs, akárminő hátrányt szenved is az ő szomszédja, s a szomszéd a tulajdonos ellen semmi kártérítési igénynyel nem bír, — egy értelmezés, mely mellett szomszédjogról voltaképen r,em is lehet beszélni. Hogy ily értelmezés helytelen, az nem is szorul bizonyításra; mindazonáltal szerző ugy az o. p. t. előmunkálataiból mint magából a törvényből kimutatja, hogy az hamis, s hogy az 1305. §. szabálya semmi alapot nem szolgáltat arra, miszerint valaki akár megtérítése alól felmenttessékazért, mert saját jogával élve okozta azt. Különösen élénk a pan sz a fölött is, hogy az o. p.-t. szerint a főnök (dominus) felelőssége segédjeiért ki nem elégítő, a mennyiben ugyanis a főnök saját embereiért kevés kivétellel sem obligatorius, sem nem obligatorius viszonyokban nem felelős, hanem majdnem mindig csak u. n. culpa J in eligendo-ért szavatol. (1315. §.) Ezen a római jogból átvett szabály földmivelő országokra nézve kielégítő lehet, I de a mai ipari és kereskedelmi viszonyok közt nem. Sokkal helyesebb aCode civil azon elvi szabálya, hogy avállalj kozó tekintet nélkül arra, vajon kötelmi vagy nem kötelmi i viszony forog fen, feltétlenül felelős azon károkért, melye| ket emberei a hozzájuk utasított szolgálatok teljesítése alkalj mával okoznak, tehát még akkor is, ha a kár nem épen a I nekik kijelölt hivatási kötelességek teljesítéséből, hanem ennek alkalmával elkövetett vétkes vagy gonosz szándékú cselekvényeiből eredt. (C. c. 1384. cz.) Ezen vád jogosultságát szerző szintén elismeri, de szintén megszorítás alá veszi, kiemelvén, hogy az o. p. t. 1315. §-a főleg a segédek d elictumaiért való szavatosságot tartja szemelőtt, mig a kötelmek teljesítése körüli vétkességükért való felelősség más térvényes intézkedések által és pedig olyformán van szabályozva, hogy az, ki egy kötelem teljesítésénél segédet alkalmaz, ennek vétkességeért feltétlenül felelős, a mi különösen az o. p. t. 131ü. (receptum), 1010. (megbizás), 1161. (munkabérlet), 965. (letét), 979. (haszonkölcsön) s más szakaszaiból kiderül. Kiemeli továbbá szerző, hogy az id. szakasz helyes értelmezése szerint a főnök nem csak akkor felelős, ha alkalmatlan embert tudva felfogad, hanem akkor is, ha ily alkalmatlan embert szolgálatában megtart, bár annak félfogadása alkalmával ellene semmi aggály nem forgott fen, mely utóbbi tágabb felelősséget az osztrák bíróságok legfeljebb akkor ismerik el, ha a főnök jogi személy, a mi nagyon szük. Hozzájárul, hogy az o. p. t. oly eseteket is ismer, midőn valaki még a véletlenért is felelős, melyeknek gyakorlati jelentősége elsősorban a segédek vétkességeért való felelősségben nyilvánul, igy pl. a 429. §. esetében, kapcsolatban az 1408. s. és k. és 1064. §§-al, melyek szerint a küldés veszélye a küldőt terheli, hacsak a czimzett a küldés módját maga nem határozta meg. Kitűnik mindebből, hogy az osztrák jog, ha az abban foglalt jogszabályok teljesen kihasználtatnak, a főnököt meglehetősen tág felelősségnek veti alá segédjeiért, s szerző véleménye szerint ezen változtatni akkor, midőn kétségtelen, hogy az egész felelősségi tan még megállapodásra nem jutott, söt midőn épen megszorító áramlatnak vagyunk tanúi (mint az angol-amerikai jogban), nem volna tanácsos. Az eddigi panaszokat még tetemesen felülmúlja azon vád, mely az o. p. t. ellen a kártérítés terjedelmére