Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 49. szám

370

tani a miniszter kinevezési működésére. Vájjon nem sejti-e Justus, hogy épen a lord cancellár miniszteri minősége a legdöntőbb érv a jogászgyülés határozata mellett, főleg ha megsúgom neki, mit nem látszik tudni, hogy a lord cancellár kinevezési propositiói, d a c z á r a annak, hogy ő a minisztérium tagja, épen az ő bírói minősége iránti tekintettel nem vettetnek ama rendes párt és kormánytanácsi kontrol alá, melyen a többi miniszteri kinevezések átmennek ? »Die übliche Weise der Verleihung der Aemter, ezt olvasom Bluntschli »Staatswörterbuch«-jában a »Staatsdiener« czikk alatt, ist die durch Patent. Das Patent geht durch die drei Siegel hindurch, das Handsiegel, Privatsiegel und grosse Siegel, — Staatssekretär, Privatsiegel- bewahrer und Lordkanzler, d. h. durch eine dreifache Kontrolé des gegenwärtigen Kabinets, also der herrschenden Partei. Nur bei gewissen königlichen Erlassen hat die ständische Parteiregierung ihre Kontrolé aufdas grosse Siegel beschränkt, d. h. diese Fälle sollen überwiegend von dem richterlichen StandpunktdesLord-Kanziers behandelt weaden. Dahin gehören namentlich die Patente zur Ernennung des Chief Justice, Chief Baron, der übrigen Richter und der Generalstaatsanwälte.«

Nehogy azonban Justus erre azt mondja, hogy ennek nem hisz, mert ez nem eredeti angol forrás, — ez is kikerül tőle, — vegye kezébe John Lord Campbell nagy müvét: »Lifes of the lord Chancellors,« s ott a lord cancellari hivatal ismertetése közben ezt fogja találni: He nominates by his own authority to many important offices connected with the administration of justice, and he is by usage the adviser of the crown in the appoint ment to others still more important, including the Piusne Judges stb.« Hogy pedig a bírói kinevezésekre nézve e minden kabinettanácsi, vagy egyéb miniszteri befolyást kizáró jog felett, — s ebben áll a bírói és egyéb adminisztratív tisztviselők kinevezése közötti különbség — féltékenyen őrködtek az egyes lord can- cellárok, sőt azt a megnevezett birákon kívül még pl. a chief baronra is ki akarták terjeszteni — a mi sikerült is, — mert előbb ennek kinevezésére a cabinet is birt befolyással, azt megtalálhatja az előbb idézett műben, hol lord Eldonról, a hirneves cancellárról az mondatik: »he likewise claimed the patronage of the office of Chief Baron, as belonging to the Great Seal; but this has been supposed to belong the Prime Minister, — of course with the concurrence of the cabinet, and the Sovereign«. Világos tehát ebből, hogy a lord cancellárnak a nagy pecsét körébe tartozó ajánlati joga egyenesen kizárja a kormánytanácsi beavatkozást, mint azt az idézett német szöveg, mely szerint újabban a Chief Baron hivatalára is kiterjedt, mint ezt lord Eldon követelte, a nagy pecsét kizárólagos ajánlati joga, világosan megmagyarázza.

Ezek után talán egy kissé mégis el fogja restelleni magát Justus, hogy ő beszél »értelmetlenségről, agyrémről, ferdítésről és valótlanságról«, ki e czimekre, mint a fentebbiekben kimutattam, oly nagy érdemeket tud szerezni, csakhogy mint bátor és okos férfiúhoz illik, — álnév alatt. Az iránt pedig teljesen megnyugtathatom őt, hogy ha azt állítja is rólam, hogy »soha angol munkát nemcsak bírói szervezetről, hanem bármely jogi tárgyról nem olvastam«, — épen nem haragszom meg érte s szerénységemben teljesen kielégít azon általam nem keresett, de azért kellőleg méltányolt szerencse, hogy Justusnak, ki valószínűleg igen sok angol müvet olvasott, s kétségtelenül nagy tudomá- nyu férfiú, bizonyos dolgok iránt szívesen nyújtott és nagyon szükséges útbaigazítással szolgálhattam.

De a franczia viszonyokat illetőleg is és pedig hasonlag franczia források nyomán, jó szívvel nyújtok neki egy kis felvilágosítást. Véleményemben a franczia bíróságok canditatiójára hivatkozom, állítván, »hogy e bíróságok régi hagyományokon nyugvó kiegészítési rendszere hiúsította meg a gloire legragyogóbb korszakában is a kormány önkényes törekvéseit. E rendszert nem merte a hatalom nyíltan megdönteni, nehogy harczra hívja fel a társadalmat, mely az önkény és hatalom ellenében csak még a bíróságra támaszkodhatott. Annál találékonyabb volt azonban oly intézkedések keresztülvitelében, melyek befolyását a bíróságokra biztosíthatták.«

Ez, azt mondja Justus, nem egyéb mint »tiszta humbug,« sőt »charlatanismus,« mert az, a mit én állítok, sohasem »létezett,« s én egyáltalában alaptalan állításaimmal »port hintettem« a többség szemébe s »félrevezettem« azt. Valósággal megijedtem, mikor láttam, minő megfoghatlan ingerültséggel hordja halomra Justus a legcsodálatosabb idézeteket s minő lázas izgalommal kergeti egymást kuszáit mondataiban a felkorbácsolt, kínjában elszabadult s egymásnak rohanó sokféle gondolat. Nem csoda, hogy azt sem érti, a mit önmaga

idéz. Henrion de Panseyt említi, ki szerinte azt bizonyítja, hogy Napoléon, a hatalmas caesar, bitóul azt nevezte ki, a kit akart. Szóról szóra lenyomatja ennek igazolására azt, mit az említett szerző müve I. kötetének 161-ik lapján mond, s nem veszi észre, hogy ezen idézettel, mely ennek épen ellenkezőjét mondja, saját magát czáfolja meg. Mert Henrion de Pansey ezen idézetben világosan kimondja, hogy a császári uralom alatt mindenben az történt, a mit a császár akart, csak a bírói kinevezések voltak azok, melyekkel szemben »e haj- lithatlan és parancshoz szokott akarat is h a b o z o 11«, s ha különben a törvényes formáknak nem is vetette magát alá — mert kormányzati rendszere nem tűrt korlátokat, — itt legalább tanácsot kért és előterjesztéseket kívánt. »Cependant cette volonté si inflexible, si imperieuse, hé sit ait devant l’importance des places de judicature ; et si eile ne croyait pas devoir assujettir ses choix k des formes legales, parce-que son Systeme d’administration ne comportait aucun espéce degéne, du »moins eile provoquoit les renseignements et les conseils«.

Ekként Justust, ha ugyan jól értette az általa idézett franczia ! szöveget, saját kedvencz auctora is felvilágosithatta volna arról, hogy létezett valami, a mi feszélyezte a császár egyeduralmi törekvéseit, melyek a bírói kinevezésekkel szemben őt, ki nem respectált semmit, habozóvá tették s arra indították, hogy más befolyásokat is érvényre engedjen jutni legalább ezen egyetlen téren.

Az pedig, a mi a császárt feszélyezte, a XI. év fruetidor 18. és

XII. év 16-ikán kiadott rendeletekben szabályozott bírói Candida- tionalis jog volt, vagyis a bíróság azon joga, hogy a megüresedett bírói állomásokra candidálhatta, mi az elnöki praesentatióban nyert kifejezést, azokat, kiket arra alkalmasoknak vélt. Alább megmondjuk, hogy hol fogja Justus megtalálni e rendeleteket. Hogy e jog, melyhez a császár a bírói kinevezéseknél törvényes szabályok által kötve volt, általa nem minden esetben respectáltatott, abból Justus nem fog érvet meríthetni arra, hogy az nem is létezett.

De a mi elég különös, maga Justus szó szerint lenyomatja Henrion de Panseyből, hogy a bajlithatlan, más akaratot nem tűrő császár birákká mégis a »legtöbb esetben« azokat nevezte ki, kik neki ajánltattak a jelöltségi lajstromokon. »Ces listes etoient mises sous les yeux du chef du gouvernement: leplussouventil suivoit leur indication«. Csoda-e, ha ezek után komoly kételyeim támadnak az iránt, hogy Justus valóban érti-e azt, a mit saját maga idéz? Vagy talán az »indication« kifejezésen akadt meg szeme ? De vájjon nem veszi-e észre, hogy az általa idézett szöveg egész tartalma azt bizonyítja, hogy minél csekélyebb formai erőt és jelentőséget tulajdonit annak, mit ő e szó alatt rejleni vél, annál súlyosabb érvet szolgáltat önmaga ellen, mert ezzel csak azt igazolja, hogy az általa rendkívül kicsinyeit indication-nak is oly roppant erkölcsi hatása volt, hogy az előtt még e despota is meghajolt.

De egy kis felvilágosítással kell szolgálnunk az »indication«-ra nézve is. Henrion de Pansey e szót azért használja, mert az előfordul a candidationális eljárást szabályozó s alább idézett rendeletben is, mely szerint a bíróság elnöke és a főügyész »indiqueront les trois candidats«, a mit kérdezzen meg bárkit, a ki érti a franczia nyelvet, candidatiót jelent, főleg ha megfontolja, hogy az ekként kijelölt egyének ugyanazon rendelet meghagyása szerint a candidationalis ^ lajstromokba, »listes de candidation« vétetnek fel.

Hogy pedig Justust csakugyan az »indication« kifejézésnek helytelen s általa nem értett jelentősége vezette félre, kitűnik abból, hogy szerinte »a candidationalis jog nem létezett s nem létezik, hanem csak az elnöki és főügyészi »indicatio«, mely mindenütt, »nálunk is szokásos«.

Ismét saját idézetére utalom őt, mely világosan »listes de pré- sentation«-ról beszél. Úgy látszik azonban, hogy Justus a franczia »présentation« értelmét nem tudja s mert én candidatióról beszélek, a franczia szöveg pedig »présentation«-t emlit, azt hiszi, hogy ez kevesebb a canditatiónál s nem egyéb, minta »nálunk is szokásos indicatio«. Nehogy jövőre is megtörténjék rajta ama malheur, hogy saját idézeteivel veri meg önmagát, mert azokat nem érti, figyelmeztetem őt, hogy a franczia nyelv használja a »canditat« szót, de nem ismeri a candidatio-nak megfelelő továbbképzést s a canditatiót a >présentation«-nal fejezi ki, mely nemcsak hogy nem enyhébb értelmű, mint a candidatio, hanem még ennél is határozottabb és erősebb, mert a canditatióra való jog fogalmát is magában foglalja.

Csakhogy én hasztalan beszélek Justusnak a franczia bíróságoknak régi hagyományokon nyugvó kiegészítési rendszeréről. Azt mondja, hogy a mit én erre vonatkozólag véleményemben elmondottam, az